Jó volna még,
ha az adott ígéret-szó
nem csupán csak jöttment
hallomásként telepedne meg
szándékosan süket fülekben,
beborítaná jótékony
borostyánindaként
az agymosott agyakat,
s a koponyaüreget;
dobbanó szívekben
még így is visszhangzó
képződések még testet
ölthet bizalom s őszinteség
nyerstészta-kovásza.
Mindennapokhoz immár
régóta hozzáromlott valami enyves,
hányingerkeltő, mégis
ünnepieskedő,
de hamis fennköltség.
Örök sehonnai sors-szabta
képletekben egyszerre
vonzás-taszítás
megfeszíteni látszik önmagát;
lehetőség a tudatos
elbukás közt tán jobb,
ha az ember a másodikat válassza,
hiszen halandósága
tudatos átka úgy is várakozik rá.
A dolgok csak megtörténnek,
de sosem tudni sem miért,
sem, a válaszok mikéntjeit.
Mintha már minden földi lépés,
felszínes-hazug arcok
gyülekezete tartana valahova,
ezüstözött csillagok önző,
saját Apokrif-jeleik gyanánt
a korromsötét éjbe tetoválták
maradandón sorsukat,
míg a gyarló ember
földi vétkes terheivel alant maradt.
Örök szövése Létnek
s Időnek sejtek ösztön-falain
át végképp beteljesül.
Emberek fülledt hangzavar-versenyét
most gépek automata,
zúgó ritmus-szava rengeti át;
ember embertől mostan
aligha lehetett távolabb.
Jó volna még levetkezni
egyszer s mindenkorra
a csömör óráit is, mikor
közönyösen tunyulva csupán
csak fásulni jár belénk
a halhatatlan lélek,
s halállal s végzettel karöltve,
ám mégis dacolva
szerte dübörögni illene
mindazt, mi egykoron célként,
messze-hangzó,
szent akaratként létezhetett.
Mert valami végérvényes,
valami érthetetlen
az emberélet fele után
még csak-csak összeáll
s a kigondolt terveinkre
a megvalósulás
balek-kudarca rávetül...