A férfi középkorúnak látszott, de kissé meggyötörték az évek. Haja feltűnően kopaszodásnak indult, amit mindig igyekezett különböző kalapokkal, vagy sapkákkal leplezni, ám parókát sosem vett. Kislányát egyedül nevelte, és most éppen azon volt, hogy megpróbáljon legnagyszerűbb, egyedülálló apukaként úgy felöltöztetnie kislányát, hogy még aranyszőke haját is betudja fonni. Aki már készített frizurafonást elképzelheti, hogy nem is annyira könnyű, és egyszerű feladat, mint amilyen elsőre látszik.
– Apu? Hova megyünk? – kérdezte Szonja.
– Kicsim! Tudod emlékszel arra a kedves, aranyos nénire, akivel nemrég apu elment. Most őt fogjuk meglátogatni! Kérlek szépen apu kedvéért maradj egy kicsit nyugton, hogy befonhassam a hajadat.
– Apu! Kicsit félek attól a nénitől! Szerintem nem szeret engem!
– Ugyan kis életem! Hát hogy mondhatsz ilyen csacskaságot? Még hogy nem szeret? Valóságos ódákat zengett rólad, amikor legutóbb is találkoztunk!
– Apu? Nagyon muszáj nekem is ott lenni?
– Szívem! Nézz rám! Figyelj ide! Tudod az ember nem lehet örök életére magányos. Amikor a mami meghalt az volt az egyik kívánsága, hogy ne legyünk szomorúak, hanem próbáljunk meg boldogak lenni! Megtudod ezt érteni drágám?
– Apu! Nagyon hiányzik nekem a mami!
– Csss! Kis hercegnőm! Nyugodj meg! Nekem is nagyon hiányzik!
– Akkor miért muszáj most ahhoz a nénihez elmennünk?!
– Drágám! Azért mert megígértük! Hogy néz az ki, ha az ember nem tartja be az ígéretét?
– Apu! Ugye fogod a kezem, és nem mész el, amíg a nénivel beszélsz?
– Édes drága hercegnőm! Megígérem neked, hogy nem lesz semmi baj! Te vagy a legfantasztikusabb kis hölgy, és mindenki rajongásig imád és szeret téged. – próbálta kissé ügyetlenül befonni kislánya haját, akinek valahogy most eltűnt bájos cserfessége, hogy kiderült hova akarja apukája vinni.
– Apu? Félek… – bökte ki és közel volt a pityergés határa.
– Ugyan, drágám! – hajolt le, vigyázva hogy a kelleténél jobban ne gyűrje össze öltönyét. – Semmi okod az aggodalomra. Én mindvégig ott leszek, és fogom a kezeidet! Utána pedig kapsz egy hatalmas adag fagyit! Sztracsatella és csokoládé! A kedvenced! Na, mit szólsz?
A kislány tétován bólintott. Az apuka pontosan tudta és érezte, hogy mi is járhat kislánya fejében, és egyszerre érzett bűntudatot, és lelkiismeret-furdalást. Meglehet talán túlságosan is ő szerette volna ezt az egész ismerkedés dolgot lányára erőltetni. Ki tudja? Ha a gyerek nem érzi jól magát, akkor ezt mielőbb orvosolni kell! Ám nem akart csalódást sem okozni annak a fantasztikus hölgynek, aki már nagyon várta ezt a találkozást. Most végre talán minden kiderül.
– Szerinted apu hogy néz ki? – Elég gyerekes, és naiv kérdés volt, de legalább sikerült kislányát megvigasztalnia.
– Te vagy a világ legszebb apukája! – lelkendezett kis ruhácskájában a kislány. Olyan volt akár egy földre szállt angyalka.
– Hát… igazán köszönöm a kedveskedő bókot! – lehajolt és két nagy puszit adott a gyerkőc arcocskájára. – Akkor mehetünk kis hercegnőm?
A kislány bólintott nagy sóhajok között.
– Na, édes kincsem! Egy kis lelkesedést drágaságom! Apu kedvéért legyél egy kicsit boldog!
A kislány most imádnivalóan összehúzta bosszúsan szemöldökét, és úgy csinált mint egy kis bosszúálló manócska, de nagyon jólállt neki. Vérbeli színésznői babérokra tört!
– Ez ám a hiteles alakítás! A következő Oscar-díjat kapja Szonja!
– Szeretem a filmeket!
– Én is drágám, de azért egy kislánynak még a mesék világában kellene maradnia! Nem gondolod?!
– Jaj apu! Az annyira unalmas! – duzzogott kicsit.
– Lehetséges, de élvezd ki a gyerekkorodat!
A férfi gondosan beültette a hátsó gyerekülésbe kislányát, majd minden közlekedési szabályt betartva kikanyarodott óvatosan a főútvonalra. A második kerület felé vették az irányt, és ahhoz képest, hogy csúcsforgalommal, és hétköznapi általános dugókkal illett számolni a férfi legfontosabb feladatának Szonja megnyugtatását tartotta.
Betette a CD-rádióba kedvenc hupikék törpikék gyűjteményét, és megpróbált kislányával együtt énekelni – igaz kissé hamiskásan, de a jószándék mindennél előbbre való volt. A visszapillantó tükörbe sűrűn bele-belepillantott. A kislánya egyre szorosabban magához szorította aktuálisan magával hozott plüssállat-kedvencét, és érződött a levegőben is mennyire leírhatatlanul izgul.
Észre se vette és máris a II. kerület impozáns, üvegezett irodaházai között lavíroztak autójukkal szabad parkolóhely reményében kutatva, ám a férfi keserű következtetést vont le magában, miszerint: mégiscsak jobban jár, ha a parkoló automatába dobja aprópénzét és inkább megváltja parkolási jegyét. ,,Az ember legalább azt tudhatná, hogy mire fordítják a beszedett összegeket?!” – mélázott magában, majd leállította a kocsit, kicsatolta kislányát a gyerekülésből, bezárta az autó, és kézen fogva, sétálva elindultak a medve utca irányába.
Volt valami nagyon megindító, és szívet melengető érzés abban, ahogy a kislány szorosan apja kezét fogva, akár egy aprócska árnyék megpróbált eltűnni, vagy láthatatlanná válni a kíváncsi, vizslató tekintetek elől, melyek minduntalan figyelték őket, amint kézen fogva ballagtak.
Ahhoz képest, hogy munkanap volt meglehetősen csendes utcát sikeredett kifogniuk. Eltekintve egy hatalmas bank üvegirodaházától, ahol másodpercenként márkás autócsodák jöttek-mentek. A legtöbb emberen borzasztóan meglátszott a stressz, vagy idült idegesség, és az hogy már megint munkába kell menni!
– Apu! Biztos, hogy nem lesz semmi baj? – kérdezte félős kis madárhangon Szonja.
– Kicsim! Bízhatsz bennem! Megígérem, hogy nagyon jól fogod magad érezni! Edina néni is alig várja, hogy láthasson.
– Nagyon hiányzik a mami… – jegyezte meg.
– Nekem is! – A férfi megpróbálta leplezni könnyeit, szomorú ábrázatát azzal, hogy elfordította arcát, de a kislány ezt is pontosan megérezte.
Végre egy közepes magasságú, komfortos, nagyon rendezett zöldsövényes irodaházhoz érkeztek, ahol precíz pedánsság uralkodott. Biztosan fontos munkát végezhetnek itt. Egy kertjét locsoló ember szólította meg a férfit:
– Jó reggelt! Miben segíthetek?
– Jó reggelt! Kérem mi Dr. Gyenes Edinához jöttünk!
A férfi szemébe sütött a napsugár, így az ember alig láthatta őszinte emberi gesztusait, legfeljebb csak groteszk, enyhén torz fintorgását. – Itt várjanak! Mindjárt beszólok! – azzal fogta magát lerakta a locsolócsövet és besétált a portára. Alig öt perc telt el, és közölte, hogy bemehetnek.
– Most már bemehetnek!
– Köszönjük szépen! További kellemes napot!
A kislány annyira megijedt ettől a tagbaszakadt, furcsatekintetű bácsitól, hogy köszönni is elfelejtett, csupán plüssállatát szorongatta hóna alatt.
Az épület portáján szintén két, jól megtermett, kigyúrt gorilla biztonsági őrbe botlottak, akik most úgy figyelték őket, mintha betörők volnának.
– Jó reggelt kívánok!
– Csókolom… – köszönt Szonja is.
– Igen! Fáradjanak beljebb! – az egyik őr szolgálatkészen már nyitotta is az acélszínű belépőkaput, amihez belépőkártya kellett az alkalmazottak részére, míg a meghívott embereket beengedték.
– Gyerek kincsem! Látod nem kell félni! Eddig nem történt semmi baj!
A kislány megpróbálta összeszedni minden elvesztettnek hitt bátorságát, és komolyan, átható tekintettel nézett apjára, majd bólintott, és kézen fogva hosszú folyosókon át vezetett az útjuk mire elérkeztek a megfelelő ajtóhoz.
– Kicsikém! Szeretnél te kopogtatni! Tudod hármat, ahogy megbeszéltük!
– Jó apu! – a kislány aprócska kezét ökölbe szorította és hármat kopogott. Titkos, hallgatólagos jelrendszer volt ez közte és apja között.
– Nagyon büszke vagyok rád hercegnőm! Remélem tudod!
– Tessék, szabad! – szólt odabentről egy kellemes, határozott női hang.
A férfi és a kislány kézen fogva beléptek. Egy rendkívül dekoratív, és csinos szemüveges hölgy ült egy irodai székben, és úgy tűnt sok munkája lehet. Íróasztalán valósággal halomban tornyosultak a hivatalos dossziék, kitöltésre váró aktakupacok. Felnézett és jóleső, boldog meglepetéssel rájuk mosolygott. Előbb a férfira, majd a kislányra is.
– Hát szervusztok! Gyertek csak be nyugodtan! – állt fel székéből, mert kissé elfáradtak karcsú lábai, és most jólesett, ha pár pillanatig kinyújtóztathatja őket.
– Szervusz Edina! Bocsáss meg nekünk, hogy csak így beállítunk, de az én imádnivaló kis Hercegnőm már nagyon izgult, hogy mikor fog veled találkozni! Igaz Szonja? – kislányára pillantott, aki megpróbált mosolyogni, majd köszönt: – Csókolom!
– Hogy te milyen tüneményes, aranyos kislány vagy! – jegyezte meg mosolygós közvetlenséggel, majd máris közelebb ment, és bemutatkozott: – Edinának hívnak! – hajolt be hozzá, és óvatosan kezet nyújtott. – És téged?
A kislány bizonytalan, tétova, félénk nagy szemeit apjába fúrta, és lelki megerősítésre várt megmondhatja-e a nevét. Az apja kedvesen, bizalmasan bólintott.
– Kerti Szonja! – felelte halkan.
A hölgy addig várt, amíg a kislány kezet fog vele. Semmit sem szabad elkapkodni, és a türelem sokszor célravezetőbb, mint a sietség.
A kislány megszorította a kezét, és megpróbált mosolyogni.
– Te is nagyon szép lány vagy! De az én mamimnál nincsen szebb! – jelentette ki büszkén, és kicsit ki is húzta magát, hogy vegyék őt komolyan.
– Hát… köszönöm szépen! Nagyon kedves vagy! Nagyon szívesen lennék a barátnőd! Persze csak, ha te és apukád is megengedi! Mit szólsz? – nézett kérdőn rá.
A kislány apjára nézett segítséget kérőn, de most már boldogan. A büszke apuka bólintott.
– Lehetsz a barátom! – jelentette ki, és csak ezután fogta meg a hölgy kezét akin látszott hogy nagyon meghatotta az adott pillanat.