Jóllakottan napoztunk a gumin, mint annyi együtt töltött ebéd után. Tata keresztbe tett lábai szorosan simultak egymáshoz. Vékony testalkatú, sötét bőrű ember volt. A ráncaiból könnyedén ki lehetett olvasni életének minden aspektusát. A nehéz időket éppúgy, mint a boldog napokat. Térdére fektetett kezében ott lógott a cigaretta, melybe időnként nagyot szívott. Sokat dohányzott, de nem szerette, ha szóvá tettem. Már gyerekkoromban is sokat ücsörgött a házuk sarkánál lévő, kiselejtezett traktorgumin. Néha csak bámult a messzeségbe. Néha az utcán elhaladó falubeliekkel beszélgetett. Mi meg körülötte játszottunk. Cserebogarat kergettünk, fogócskáztunk, vagy pitypangból koszorút fontunk. Szerettünk az utcán lenni vele.

Azon a napon már fiatal felnőttként ültem mellette. Én is csak bámultam a messzeségbe, ahogy tőle láttam. Teli hassal a palacsintától, amit miatta sütöttem. Vastagon szerette, kevéske cukorral a tésztában, csak úgy, mindenféle töltelék nélkül. Legalábbis folyton azzal ugratta Anyát, hogy csak én tudok finom palacsintát sütni. Azt hiszem ez volt életem, egyik legszebb, kegyes hazugsága.

Haja a feje tetején már ősz volt, de a tarkójánál még mindig igen sötét. Nem emlékszem, hogy milyen volt a színe előtte, de úgy tudom szinte fekete. Szelíd tekintettel nézett rám. Mondania sem kellett, éreztem a szeretetét. Olyankor el sem tudtam hinni, hogy oly sok fájdalmat okozott az ital miatt a családnak. Mikor megszülettem, már jámbor ember volt, előtte azonban erőszakos, makacs akarnok. Szerencsés vagyok, hogy azt még nem éltem meg.

Sokat viccelődött az öreg. Mindig volt valami velős poén a tarsolyában. Nem mindenki szerette az ironikus és szarkasztikus megjegyzéseit. Anyát sokszor az őrületbe kergette velük. De hát ilyenek az apák. Én meg különösen élveztem ezeket a csínytevéseit. Amikor épp nem kötöszködött valakivel, akkor játszottunk. Nagyon ravasz észjárása volt. Rettentő okosan malmozott. Mindig körbekerített és mozdulni sem bírtam. Az ötödölőben is mindig alul maradtam. Ha kártyázni szerettünk volna, akkor csak annyit mondott: – Ha nem tudtok úgy csalni, hogy észre ne vegyem, le se üljetek.

Mondhatni nem volt nyerő szériánk ellene.

Néha csendesebb kedvében találtuk. Olyankor kevesebbet mosolygott. Aznap is így volt. A messzeségbe révedést hangos csivitelés törte meg. Egy fecske pihent meg a dróton, éppen előttünk, miután elkergette a betolakodó gerléket. Tata is felnézett a zajra, aztán elmosolyodott. Csak úgy óvatosan, szinte láthatatlanul. Aztán a dohánytól elsárgult ujjával a madárra mutatott és azt mondta:

– Látod? Hát idén is visszajött. Minden évben visszajön. Az én édes fecském. Mikor Mamád még élt, ketten jöttek. Itt laktak a közelben, és a csivitelésükkel minket örvendeztettek minden reggel. Szorgosan nevelték a fiókáikat. Fáradhatatlanul hordták nekik a levegőben elkapott rovarokat. Rengetegszer fürödtek itt a tócsákban, és csípték fel a sarat a fészek megigazgatásához. Szép kis pár voltak. Ez már a harmadik év, hogy egyedül jött. Pont abban az évben pusztulhatott el szegény párja, amikor Mama itt hagyott engem.

Aztán megállt egy pillanatra. Nem az az ember volt, aki könnyen ki tudta volna mondani az érzéseit. Most is inkább hallgatásba mélyedt. Pár perc csend után halkan folytatta:

– Ez az én fecském. Ha nem jön vissza többé, az csak egyet jelenthet.

Ezután hiába mondtam, hogy ez butaság, többet nem akart beszélni róla.

Most, így másfél évvel később, üldögélve a traktorgumin, csak bámulok a semmibe. Ugyan úgy, mint tavaly, de már csak egymagam. Idén nyáron nem jött el az édes fecske…

2023.07.04.