Rengetegszer sétáltam arrafelé a kutyámmal, de sokáig fel se tűnt a kisfiú, aki a kerítés biztonsága mögűl, félénken integetett az irányunkba. Talán, egy tucat alkalom után, az édesanyaja félénken kérdezte meg, hogy esetleg, a gyermek megsimogathatja e a kis pöttyös hasú társamat. Mosolyogva, minden további nélkül vágtam rá, hogy ők okoznának ezzel boldogságot számunkra, így az irányukba tereltem a fiatalúr tekintetét, aki farok csóválva indult a hang irányába. A kapu nyikorogva tárult ki, szárnyai becsúsztak a helyükre, és utat engedtek hozzánk. A nyitott téren át, egy borotvált fejű, sápatag gyerek jelent meg. Boldog, apró, ziháló sikítások közepette tette meg e csekély távolságot, és hajolt le, túlbuzgó szeretett gombócomhoz. Minden is történt, amit ilyenkor el lehet képzelni. Boldog birkózás, rengeteg ölelés, simogatás. Ugatás, kutyapuszik. Egy bő tíz perc múlva, az anyukája óvatosságra intette.

-Drágám, picit lassíts, tudod, hogy a héten van a nagy napod.

-Igen anyu, tudom. Bácsi, megkérdezhetem újra a kutyus nevét?

-A neve Mylow. Jól jegyezd meg.

Ragyogó szemekkel ölelte meg ismét az ebet, aki teljes testével hozzásimult a karokhoz, és búcsúzásképpen arcon nyalta a fiút.

-Köszönjük szépen a sok szeretett, remélem hamarosan találkozunk, és újra lesz egy ilyen közös pillanatunk.

Az anyuka egyszerre mosolygott, és sírt a szavaim hallatára, de jobbnak éreztem, ha nem firtatom az okát.

Egy vagy két héttel később ismét találkoztunk. A fiú, egy kerekesszékben ült, úgy volt kitolva a ház elé, és onnan nézett minket izgatottan. Anyukája óvó tekintetet minden pillanatban mellette volt. Folyamatosan kérdezgette, hogy minden rendben van e, nem e korai az indulás. Ő azonban elismerően konstatálta, hogy már nem szédül, és készen áll a Nagy nap utáni első sétára. Integetett nekünk, és én is viszonoztam. A kocsibehajtón találkoztunk össze. Mylow a bokrokat, és virágokat szaglászta, majd óvatosan a négy kerekhöz döcögött. Érezte, hogy valami megváltozott. Nem ugrált, nem hangoskodott, csak leült, és nagy barna szemeivel tekintett fel, miközben farkával olyan boldogan csóvált, hogy azt hittem elrepül.

-Anya. Szabad megsimogatnom?

-Az orvos azt mondta, hogy ha a szédülés elmúlik bármit megtehetsz. - hozzám fordulva megkérdezte azt, amire védence a legjobban vágyott, majd elmesélték karöltve, hogy mi is történt a kórházban.

Elsőre csak hallgattam őket, és álltam bambán, majd eljutott a tudatómig, hogy mos én jövök. Beszélni nem tudtam a döbbenettől, azonban gondolkodás nélkül felemeltem a fiú kézmagasságáig a kutyát.

Sose fogom elfelejteni azt a boldog mosolyt, amit kaptunk. Azonban nem ez fog megmaradni számomra, amíg élek. Sanyika mondata, amivel elváltunk:

-Köszönöm szépen! Most már, ha kutyát simogatok mindig érezni fogom ezt a kezeimben. Azt, hogy élek, és boldog vagyok.