Már nem is tudom pontosan, mennyi ideje, talán három vagy négy napja, hogy bezártak ide, ebbe a sötét pincebörtönbe.

Az időérzékem cserbenhagyott. Fény alig szűrődik be a fenti apró lyukakon, örökös itt a félhomály, és ezek a terméskövek csak úgy árasszák magukból a hideget. Fázom, és meglehetősen éhes vagyok, ezt a moslékot, amit napi egyszer öntenek be képtelenség megenni. Az órák egyhangúan peregnek, csak az őrök kongó lépései jelzik váltáskor a múló időt.

A kezdeti megrázkódtatások után az életösztön felül kerekedik bennem.

Felkelek a rothadó szalmáról, majd arrébb rúgok egy kövér patkányt. Gondolkodom egy sort…

Át kell majd néznem a cellámat töviről hegyire. Valahogy muszáj lesz megszöknöm innen és ehhez minden apró információra szükségem lesz.

Így is teszek. A legnagyobb megdöbbenés akkor ér, amikor meglátom az öreget a fal melletti sarokban. Piszkos galambősz haja a vállára lóg, sovány inas végtagjai kilógnak szakadozott ruhájából.

Eddig nem is tudtam, hogy társaságom van. Na jó, nyilván el voltam foglalva a saját problémáimmal, és egyébként is olyan sötét van itt. Meg ahogy nézem, az öreg nem az a szószátyár típus.

Hangosan üdvözlöm, lassan rám néz, ráncos arcán barátságos mosoly terül szét. Gálánsan, hellyel kínál, és én mellé kuporodom.

El sem tudom mondani mennyire megkönnyebbülök. Van még itt valaki, egy élő ember, aki nyilván jó ideje raboskodik. Az esélyeim a szökésre megnövekedtek! Ketten már csak ki fogunk találni valamit. Ki kell szednem belőle minden apró információt!

Órák óta beszélgetünk, kedvesen, őszintén, mintha régi jó pajtások lennénk. Az idő is gyorsabban telik és a hideget sem érzem. Közben eszek némi moslékot. Minden energiámra szükség lesz a túléléshez.

Tényleg sok hasznos dolgot tud a várról, az őrökről és a váltásokról. Még a kínzásokkal kapcsolatban is van hasznos tippje. Mit és mit ne csináljak, ha majd elvisznek kínvallatásra.

Csodálom ezt a vén csatalovat. Már hét éve itt van. Hihetetlenül szívós fazon. Akaratlanul bukik ki belőlem a kérdés:

– Bátyám, hogy lehet ezt a sok szörnyűséget, amin az évek során átmentél, mind túlélni?

Az öreg rab most felém fordítja fejét, sötét szemében szánalom. Hirtelen elneveti magát. Eszelős nevetése ijesztően visszhangzik e kísérteties helyen, kiráz tőle a hideg. Nem értem a jókedve okát.

Végül abbahagyja a nevetést, arca ismét komor lesz és fakó. Csendesen válaszol:

– Fiam, ki mondta neked, hogy túléltem?