Mélysötét éj volt, az utcákon alig pár lámpa hunyorgott álomittasan. A lámpatestek, mint megnyúlt óriások vetettek hosszú árnyékot a járdaszegélyekre.  Épp csak egy-két merészebb csillag kukkantott ki a hamuszín felhők mögül, hogy elkísérje útján a kihalt utcán lassan baktató lányt.

  Hanga egy mély sóhajtás kíséretében ült le az egykor szépen gondozott barokk stílusú kúria ütött-kopott lépcsőire. Elköszönni jött a helytől, amely két évvel ezelőttig még gyermekotthonként működött. Itt töltötte ő is élete tíz évét, miután hatéves korában szülei meghaltak egy szerencsétlen autóbalesetben. A feltörő jobb, rosszabb emlékek hatására eleredtek a könnyei, hangtalan zokogás percekig rázta a vállát, majd egy nagy sóhaj kíséretében felállt, kihúzta magát és egyenes derékkal tovább indult a vonatállomás felé.

  Végérvényesen leszámolt a múltjával, ezzel az elátkozott épülettel, ami az otthona volt oly sok éven át, és az egész várossal is. Szabadulni akart végre, el, messzire innen. Gondolataiba mélyedve elmosolyodott – végre szabad! Hivatalosan is felnőtt, papírja van róla, már a maga ura. Nem kell többé senki kénye-kedvére tennie, engedelmesen bólogatnia, eltűrnie a szigorú, sokszor bántó fegyelmet, a zsarnokoskodást. Nagyon sokat álmodozott erről a napról, mikor végre az álmait és kevéske cókmókját bőröndjébe pakolva elindulhat egy új és szebb jövő felé.  És most elindult. A vonatállomáson ilyen kései órán alig páran várakoztak, ki szunyókált, ki zsömlét majszolt, ki föl-alá járkált. Csak egy pénztár működött, előtte négyen várakoztak. Hanga beállt a sorba, izgatott volt, most először fog életében vonatra szállni, s most először és utoljára fogja elhagyni ezt a várost. Megfogadta, hogy soha nem tér ide vissza, túl fájdalmas lenne. A kasszánál a pénztárosnő csodálkozó pillantásaitól kísérve kért egy jegyet a végállomásig, majd a jegyét szorongatva kiment a peronokhoz. Pár perc múlva már élete első railjetjén ült, gyermeki kíváncsisággal rácsodálkozva mindenre. Ahogy suhant a vonat az éjszakában finoman rángatózva, úgy váltotta fel az izgalmat az álmosság, és bármennyire próbálta nyitva tartani a szemét csakhamar elaludt.

  Arra ébredt, hogy valaki rázogassa a vállát és finoman szólongatja a nevén. Hírtelen nem is tudta hol van, nagy álmos pislantásokkal próbált koncentrálni a rá nevető barna szempárra.

  – Hé, álomszuszék, mit keresel te egy vonaton? Hová tartasz? – ült le a lánnyal szemben a barna szempár tulajdonosa.

– Joci? Tényleg Te vagy az, nem álmodom? – nézett már kicsit sem álmos szemekkel a langaléta, mindig mosolygó, rakoncátlan barna fürtökkel megáldott fiúra.

– Már vagy ezer éve…, és mikor beszállok a vagonba, az első és legfeltűnőbb, ami szemembe ötlik, az Te vagy. Olyan édesen szuszogtál, hogy pár percig csak néztelek, nem akartam hinni a szememnek, hisz az intézet bezárása után felszívódtál. Mindenki szétszéledt, boldogult, ahogy tudott. Nem hiszek a véletlenekben, de most le vagyok taglózva. Mármint, ne érts félre, boldog vagyok, hogy összefutottunk, de én épp a keresésedre indultam. Régóta próbállak megtalálni, és akkor paff, itt vagy. Még mindig nem hiszem el – csóválta a fejét hitetlenkedve.

– Nekem is hiányoztál – mosolygott szívből rá a lány –, már nem volt, ami ott tartson. Végre megkaptam a papírjaimat, volt egy kis spórolt pénzem, hát vettem egy vonatjegyet a végállomásig és útra keltem. Olyan rég elmentél, már nem hittem benne, hogy visszajössz értem, ahogy megbeszéltük.

– Tudod, hogy mindig állom a szavam, de dolgoztam, szereztem lakást magunknak, eddig tartott. Majd elindultam érted, de mivel még mindig nincs mobilod, kissé nehezebb a dolgom – nyúlt a lány kezeiért és megszorította, majd egy-egy puszit nyomott rájuk.

– Akkor most, hogyan tovább, hisz már megtaláltál, valami csoda folytán egy időben, egy helyen, el sem hiszem – lehelt csókot most ő a fiú kezeire.

– Most végre átölelnélek, ha megengeded, oly régóta várom ezt a pillanatot, az édes ajkad, selymes bőröd, okosan csillogó mégis csibészes szemeid emléke adott erőt eddig is, de most, hogy látlak, még szebb lettél, mint ahogy emlékeztem rád– túrt bele a lány hajába, lágyan megsimogatta az arcát majd szorosan átölelte, s úgy ringatóztak a vonat zakatolására, mintha táncolnának, majd forró csókba forrtak. Az út hátralévő részében kéz a kézben egymás szemébe mélyedve beszélgettek.

  A vonat befutott az állomásra. Végállomás! – harsogta a hangosbemondó, miközben leszálltak az utasok, és ki-ki ment a dolgára. A takarítók nekiálltak összegyűjteni a fülkékből a szemetet. Az első vagon bal első asztalán egy alig olvasott újság hevert. Zsuzsa mama, a takarítónő megörült, hogy de jó, lesz a férjének mit olvasnia. Felemelte, hogy ránézzen a kezdő oldalon díszelgő képre, ami egy csodás barokk stílusú épületet ábrázolt, ami előtt mosolygós gyerekek és nevelők álltak. Gyorsan átfutotta a cikket, ami azt részletezte, hogy ma van az évfordulója annak a két éve történt tragédiának, amelyben negyvenkét különböző korú gyermek és három éjszakás felügyelő vesztette életét. Az egyik mentálisan zavart nevelő úgy gondolta, hogy azzal menti meg a legtöbb gyereket, ha elaltatja őket örökre, és visszaküldi a lelküket az Úrhoz.  A kúria teljes vízkészletét megmérgezte ciánnal egyik vacsora előtt. A reggeli személyzet talált rá holttestekre. A takarító szörnyülködve, az eseten töprengve hajtogatta össze az újságot, miközben hideg légfuvallat simította meg két oldalról az arcát.