mecena
összes megtekintés
: 48
új megtekintés
: 45
kedvencnek jelölve
: 0
hozzászólások száma (egyelőre nem működik)
: 0
Bejelentkezett felhasználóként több anyag olvasható, mint látogatóként! – [BEJELENTKEZÉS] / [REGISZTRÁCIÓ]

Natali Sanders – Utazás

Várható olvasási idő: ≈ 17 perc

szerző által korrektúrázva

– Hol a fenében vagyok? –

 

   Egy újabb csodás nap Isten kék ege alatt. Nap-fény, tenger, hullámok. Eszem megáll. Na de hol a fészkes fenében vagyok? Milyen tenger? Milyen égtáj? Melyik félteke? S miért van rajtam mentőmellény, és csakis az? És miért nem emlékszem? Mire is kellene? – Na, ez nagy dilemma. Kellene egyáltalán valamire emlékeznem, vagy jobb az édes tudatlanság? S ami a leges legfontosabb: – KI A FENE VAGYOK ÉN?

  Az a tény, hogy mentőmellényben hánykolódom egy nemtudomhol tengeren, mindenféle infó és emlék nélkül, baromira rám kellene, hogy hozza a frászt, főleg, ha cápaúr is errefelé settenkedik.  (Hogy ezt miért gondolom, az teljesen homály, és ki az a cápaúr? Na, ez teljes sötétség...)  Nos, erről semmi emlékem, zéró, nuku, semmi, nulla. Akkor miért vagyok ilyen elképesztően és piszkosul nyugodt, sőt derűs? Vattacukorfelhőn úszom éppen ellazulva, vaníliaillat simogatja az érzékszerveimet. Derűs nyugalommal élvezem az éppen itt, és most létet. Csoda kellemesen érzem magam. Mosolygok a napra, mint valami elvarázsolt királylány…

  Kifejezetten jó a kedvem, élvezem a lassú sodródást, a tenger lágy morajlását, az édesen andalító hullámokat, a simogató szellőt – sunshine, bakker. Élni tudni kell, nem csak akarni. Na meg szeretni is kell. És én szeretek élni. Na meg akarok is. Jeepije! Belém nyilall egy égetően varázslatos és ismerős érzés – szerelmes vagyok.

  Szerelmes vagyok! Azta… – erre egyedül jöttem rá, mekkora figura vagyok. Mi mindenre jó az egyedüllét. Tiszta megvilágosodás! Érzelmi kitárulkozás és felismerés. Eszmélés egy teljesen új létérzésre. Elmélyülök magamban, mint halak az óceánban…

Emberek, halljátok szavam! – Szerelmes vagyok ebbe a gyönyörű világba, ebbe a csodába. A fura hangokba, a szédítő érzésekbe. A kéken tündöklő végtelen égboltba. Ezekbe a röpülő szárnyas izékbe, amik végtelenül rójak az ég sztrádáit, és csodás lényükkel vagy épp énekükkel elkápráztatják a szemeinket és hallószerveinket. Szerelmes vagyok a cirógató szellőbe, a lágy napsugarakba, a csendesen áztató langyos esőbe. A víz lágy hullámzásába és a nap csókjába, ahogy megérinti a tengerek felszínét. Szerelmes vagyok ebbe a hatalmas, egész, nagy egységbe, ami a nagy semmiből lett és most mégis valami, s ez, ugye már nem Semmi! Én pedig valaki vagyok! Én vagyok én! Na de ki is vagyok Én? Elképesztően lezsibbaszt ennyit agyani. Ráadásul válasz nuku, semmi. Csak, és csakis magammal állok elmeháborúban. Na, ez patthelyzet.

  Na de hová is kalandoztam el. Épp az életemért kellene aggódnom remegve, reszketve, fogakat csikorgatva a fennkölt gondolatim helyett, szem előtt tartva azt a fontos és roppant bosszantó tényt, hogy NEM TUDOK ÚSZNI! (sikítás, sikítás, ááá..., dehogy, na, csak vicceltem…)  Nem vagyok ám én ilyen gyenge idegzetű akárki. Vagy mégis? Ki az, aki erre tudja választ? Fel a kezekkel! Valaki? Bárki? Akárki?

  Nem ám. Csak vicceltem. Ne vegyetek komolyan. Nem igazán vagyok az a sikongatós fajta, bár az egér, na, az nagy-nagy mumus. Ha jön, én futok, ugrok, szóval és mindjárt is a nyakadba. Szóval ciki, de egyúttal tiszta para is. Szégyenlősen borzongató dolog. Sokan hitték (ó, a balgák), hogy szeretem a meglepő meglepetéseket, azt a fura-fajta ajándékokat. Pedig nem. Egyáltalán nem. A frászt hozták rám a faramuci és ijesztegetős meglepetéseikkel. Jelenleg őket jobban utálom, mint az egereket. Hoppá! Hoppácska! Ez egy emlék! – M i a szösz? Nincs minden veszve… Van fény az alagút végén. Honnan szedem én ezeket a magvas szösszeneteket, rejtély…)

  Na de, hogy jutottam el idáig? És mi a fenéért gondolkodom ilyen baromságokon? Talán az agyam így védekezik a fennálló, illetve vízen sodródó, hányatott helyzetem ellen. Könnyen meglehet. Mindig is kedveltem a szarkazmust, meg az öniróniát, hát most aztán van időm agyalni, és önsanyargatni, és saját agyamra menni. Totálisan. Vagy nincs. Nézőpont kérdése. Miért is ne gyártsak elméleteket? Vagy, szemléljem önmagamat kívülállóként és fejtsem meg a nagyvilágot? Vagy önmagamat? Hisz, időm, mint a tenger... (ha-ha, érted, mint a tenger...), de szó szerint. Tengernyi időm van a tengeren tengődve tépelődni. Oszt pont. Talán paranoid vagyok? Esetleg napszúrást kaptam? Vagy csak simán megkattantam? Hahó! Bárki? Akárki? Van itt rajtam kívül bárki is?

  Faramuci helyzet ez, unalmas magammal vitázni. A csend nem a legjobb játszópajtás, elhihetitek. Társnak meg kifejezetten unalmas. Most éppen nem. Számomra nem. Olyan, mintha lenne egy árnyék én, és vele folytatnék diskurzust. De jó lenne, ha legalább megvendégelne. Vagy én vendégelhetném meg Őt. Ha legalább egy halat látnék. Csak egy halacska, incifinci halfalatocska úszna erre... Bele a kezembe, onnan a belembe… Nyersen is jó lenne… Éhséget enyhítene… He-he-he… (na, ez már orvosi eset). Csak tudnám mi az az orvos, meg mi az az eset? Hitvány agyam bezzeg ilyenkor szabadságra megy. Nehogy már megértsem, hogy min agyalok éppen ilyen elmerülten, és megérthetetlenül…

  Bakker, megveszek valami kajáért. Rémesen éhes vagyok. Korog fájdalmasan a hasam. Végét járja. Megsüllyedt, mint Velence. (Ez már megint mit jelenthet?).  Mikor ettem utoljára? Hol ettem utoljára? És kivel? Egyáltalán volt kivel? Remélem, hogy volt kivel. Ez az, haladunk. Okos kislány. Meg is paskolnám a vállam, ha lenne hozzá elég erőm. De nincs. Ki tudja, mióta vagyok a tenger ölelő karjai között. Alig érzem a testem az tuti. Pozitívum, hogy valaki, (vagy talán én magam), egy pöpec mentőmellénnyel esélyt adott az életben maradásra. És ez éppen elég. Enough! (Ez az egyik kedvenc szavam, de a fene sem tudja, honnan ismerem, csak azt tudom, hogy elég…) Lesz majd valahogy. Mindig van valahogy. A remény hal meg utoljára. Milyen velős, erőt adó gondolat, hm... Én meg egy kicsinyke kis halért is reményt halnék most.

   Hát jelenleg ez a tényállás. Itt, a tengeren, vagy az óceánon, vagy akárhol is a kék ég alatt (Jé, de csodaszép ez a kék…, csupa-csupa türkiz, meg azúr, meg királykék, meg kék...).  Ahová nyugodni tér az aranysárgában fürdőző nap (ááá…, szóval már esteledik), s fivére a hold kecsesen fejlő, hogy bebarangolja a csodás, csillagpöttyös égboltot. (Szóval itt ér az éjszaka…)

  – Biztos van velem valami baj, ugye?

  – Biztosan én magam vagyok a baj?

Egy poéta veszett el bennem, én meg benne... (hi-hi-hi...)

Poétásan poénos kedvem van. Hej! Hétsarkanytús cudar világ, innék egy pálinkát! Ejnye, de innék ám…  

De ehelyett csak úszom itt az árral... Érted? Úúúúszom az árral… (látom ám, hogy ez csak nekem vicces…) na, mindegy is. Szóval, kár rágódni bármin (pedig, de nagyon rágcsálnék már akármit, bármit, valamit…). Itt az este, a szemem leste táj már rőt, és rút, és a szavam is kifut a számon. Nahát, így lett gyorsan este. Szóval álljunk lesben, vagy inkább lebegjünk? Még jó, hogy az agyam kereke nem adta fel, csak pörög-forog, kattog. Egyre furább gondolatim támadnak. Egyáltalán, ezek az én gondolataim? Ki tudhatja…

  Azt tudom, nem tudom, mit keresek a nyílt tengeren és, hogy ki vagyok. Na, ettől teljesen kivagyok. És pánik helyett miért agyalok folyton? Rejtély.

  Pihentetem kicsit a szemem, úgyis besötétedett.

  Ringass, ringass kedves hullám, lesz ez még így se…

 

-Egy újabb ébredés-

 

  Lágy és finom, (hmm…) betakar, simogat, elringat, cirógat. Imádom! Csodás!  Mosolyogva lazítom el izmaimat, olyan kényelmes ez a ringatózás, annyira elandalít, olyan kellemesen fenséges… Aztán kinyitom a szememet és látom a kedvenc kék színemben pompázó eget, a játszi napfényt, egy nyugágyat, amin fekszem egy hajó fedélzetén. A változatosság kedvéért van rajtam ruha (piros pont!), valami aprócska bikini (de van!). Na, ezt a szót vajon honnan ismerem? Az meg pláne vicces, hogy tudom a rongyot, ami rajtam van így nevezik. Bábum! (Dobpergést kérek…) Bikini. És hajó. Vajon honnan tudom, hogy hajón vagyok, vagy, hogy mi az a hajó? És mi az a rongy? És mi az a bikini? Teljességgel érthetetlen számomra, mi történik velem, és miért. És mi az, amit tudok, vagy tudni vélek, és mi az, amit nem. Bár a „Nem” nagy arányban nyertes most, azt hiszem.

  Megáll az ész! Vajon én ki lehetek? Vajon, hogy hívnak? És már megint, hol vagyok? És egyáltalán, hogy kerültem ide? Van egy zsáknyi kérdésem, de nincs senki, akinek feltehetném őket. A hajó teljességgel kihalt, ezt érzem minden porcikámba, sehol egy lélek, csak az automatika zümmög szelíden, és tudom, hogy egy bizonyos cél felé visz. De hova a csudába?  És ezt honnan tudom? És mi a cél? SOS! SOS! SOS!

  Na, ezt sem tudom, honnan tudom, hogy ez egy segélyhívó jel. De biztos vagyok benne, hogy az, mint ahogy abban is, hogy képtelen vagyok megmozdulni. Körbe tudok nézni annyira, amennyire a szemem és a fejem mozgása engedi, de ennyi. A testem nem reagál. Biztosan elkábítottak, vagy lebénultam? Nem tudom megállapítani.  Mi a fityfene történik velem? Ismét.

  Teljesen egyedül vagyok. Valamiféle kellemes, réveteg kábulat uralkodik a fejemben. Mintha valami jó történésére várnék. És mindeközben a „You Are My Heart, You My Soul” (örök klasszikus 😊 a Modern Talking-tól), duruzsol a fülemben. Ez mekkora dejavu…

  Na de meddig? És miért? És hol vagyok? És különben is...

– Hová tartok, vagy nem tartok?  És ezt vajon én csinálom az akaratommal? Esetleg hipnózis? Vagy varázslat? Káprázat? (Hm…, tiszta Dr. Strange, hi-hi...) Ááá…, nem, az kizárt…, vagy mégsem? Nem, nem vagyok én ekkora mágus…, vagy igen? És ki a fene az a Dr. Strange? Egyáltalán miért látom magam előtt ilyen tisztán az arcát? Elmélázom ezen kicsit…

  Vajon ki az, (kik azok) aki (akik) ezt teszi (teszik) velem? S mi célból? Van egyáltalán valami célja? (céljuk?) Ebbe bele lehet őrülni, komolyan gondolom! Brrr… Még a hideg is kirázott (bár nem tudom mit jelent ez, de veszettül fázom, az tény).

  Kimerültem. Már szürkül lassan. Ébredeznek az éj szentjánosbogárai, hogy utat mutassanak vízen, égen és földön. Ó te drága föld, úgy hiányzol... De hogy hiányozhat valami, amire nem is emlékszem? Passz. Ezt sem tudom, hogy honnan tudom. Mágia. Biztos mágia. De mi az a mágia? Mindegy is.

  Gyönyörű a leszálló este, csudaszépséges, varázslatos…

  Elringat a tenger, mint anya a bölcsőben fekvő kisdedét

  Boldog vagyok.

 

-Falak-

 

  Sötét van. Ezt onnan tudom, hogy nyitott szemmel fekszem, de hol, már megint? Fogalmam sincs (már megint), hogy hol vagyok és miért. Se zaj, se szellő, se fény, se hangok, se ingerek. Nyisto, semmi, zéró, nuku. Csak a néma, súlyos csend. Próbálok megmozdulni, lassan próbára teszem a lábaimat. Király, mozog az egyik, és a másik is! Heuréka! (Kis sikerélmény) Kezeim? Hahó! Próba, próba, föld hívja a kezeket! Kezek jelentkezzetek! Brékó, brékó!!!

  Nah, ez már megint honnan jött? Mit rejtegetsz – te Agyam? (Kuncogok magamban, mintha egy jóízű csevej kellős közepén lennék, és tényleg...) Magam mondom magamnak, hogy Maga…

  Minden csak részletkérdés, hisz semmit sem tudok, vagy csak úgy tudom, hogy nem tudok semmit, pedig mindent tudok. Elképesztően fárasztó vagyok, még önmagam számára is. Ünnepélyesen megfogadom, hogy kevesebbet fogok agyalni. Pont. Eszmefuttatás közben megmozgattam az ujjaimat, s láss csodát, működtek, működnek! (Juppijé..., mert nehogy már pánikba essenek és elfelejtsék, hogy mire valók, azóta is folyamatosan gyakorlatoztatom a kis katonáimat...) Győzelem! Mosolygok, mint egy félcédulás. Ez van.      Már megint ezek a fura kifejezések, biztos használtam őket valamikor, ha beugranak.

   Bárcsak emlékeznék. Ó, Jó Uram! - kis emlékmorzsa jól esne most! Elszánom magam. Van kezem (mozog is!), van lábam (mozog is!), lássuk a sötétség határait. Lassan, komótosan körbetapogatok. Hideg fal, tégla. Körös-körül. Tudom, hogy tégla, bár nem emlékszem mi az. Csak tudom. Felállok. Két lépés előre, kezem magam előtt. És fal. Jobbra kettő, és fal. Balra kettő és fal. Hátra kettő, fal. Csak mintha táncolnék. Tánc. Az vajon mi lehet? Biztos jó dolog, mert kellemes érzés rágondolni, mosolygós. De már nem mosolygok. Még egy kísérlet. És még egy… Még tíz. Körbe-körbe. Fölöttem mi lehet? Ugrom. Semmi. Ugrom, nem érek el semmit. Nem tudok kitapintani semmit. Semmi. Nem lettem okosabb.    Újra és újra próbálkozom, hiába.

  Hol lehetek? Most tudok mozogni, de nem látok. Ezelőtt emlékszem, hogy láttam. Láttam az eget, a tengert, a napot, a holdat, a szikrázó csillagokat, de nem tudtam mozogni.

  Mi történhet velem? Mi lehet ez az egész? Egy teszt? Vizsga? Ugratás?  Vagy, valaki (valakik) igen csak furcsa játékot űz (űznek) velem. Ha igen, nagyon durva, és nagyon fárasztó.  És mire megy ki a játék? És kik játsszák? És én miért? Mi a cél? És ki irányít? És mi az, hogy irányít?

  Vajon báb vagyok csak? És mi a csoda az, hogy báb?

Teszek még pár hasztalan kört faltól falig. Hátha rájövök, hogy mivégre mindez.

   Pihennem kell, kimerítő ez az agyalás. Csak pár percet, egy szemhunyásnyit. Utána jobb lesz, tisztább. Talán újra süt majd a nap, ragyog az ég, és cirógat a szellő. Álom, álom, édes álom...

  Megadom magamat a jólelkű sötétségnek.

 

-A szoba-

 

  És lőn világosság. Kinyitottam a szemem, és látok. Megmozgatom a tagjaimat, és érzem. Látok, érzek, hallok, mozgok!

Körbe éri a szám mosolya a fejemet. Végre, végre, végre! Emberből vagyok. Ez hát ez a születés. Boldog vagyok. Szóval így történik. Utazunk, vándorlunk, tanulunk és megérkezünk a testünkbe. Nah, ezt sem tudom, hogy honnan vettem, de értem miről gondolkodom. Még nincs kész a folyamat, épp zajlik, és én a része vagyok.

  Körbenézek, hogy hol is vagyok. Kicsit zavar a sok fény, de ujjongok, mert látok. És ennyi. Fény. Mindenütt fény és világosság. És azon túl megint falak. Világos, fénylő falak, körös körben, amíg a szem ellát. Felállok, körbejárok, semmi. Szólok, hangosan, hogy: - hé, itt vagyok! Valaki? Hall engem valaki? Bárki? Akárki? Semmi. Nincs hangom. Újra és újra próbálkozom, de hiába. Mi ez már megint? Eleget dumáltam magammal, mással akarok! (és toporgok, mint egy durcás kisgyerek) Ez már megint honnan jött? Miért nincs hangom? Miért nincs itt senki? Létezik bárki más is? Akárki? Bárki? Lát engem valaki? Itt úszom talpig fényben, héj, halló! Valaki? Kérem! Könyörgöm! Vissza akarom kapni a hangomat, kérem!

– Vagy én magam vagyok a hang? Á, nem lehet, hisz akkor hallanám magam, ugye?

– Vagy hallásom nincs? Esetleg, csak egy gondolat vagyok?

– A gondolat hallja vajon magát? Ez őrjítő! Nem jutok sehová, csak egyhelyben toporgok. Hol vagyok? Kérem, valaki válaszoljon már!

 – És csend.

 Szóval a játék folytatódik. Értem én, de mire megy ki? Hol a hangom? Miért nincs hangom? Itt állok talpig fényben, és igen, anyaszült meztelenül, a fény az én ruhám.

Valaki ezt egyszer megbánja! – fogadkozom, csak tudjam meg, hogy ki a felelős ezért, és mi végre vagyok most itt. Mondja már el valaki, hogy ki vagyok, hol vagyok, miért vagyok, meddig vagyok? Vagyok -e egyáltalán?

  Azt hiszem, már megint túlgondolkodom magamon. Le kell lazulnom. Relax, relax… Szembenézek fény-árnyék énemmel, és beleolvadok lassan, pillanatonként, akár a homokóra pergő homokjaiba.

– Elvesztem.

– Fénybe zárt szellem lettem.

– Tündökölöm…

 Csak a fény van, meg én, és már túljutott a szememen, csak fény van, csakis fény…

 

-Odaát-

 

És felébredek. Fénybeli mivoltom tündökölve tükröződik vissza a bőrömön. Ragyogok még mindig. Újjászülettem? Vagy még mindig fény-lény vagyok? A ragyogásra határozottan emlékszem. De ezenkívül semmi másra. És ismételten nem tudom, hol vagyok, és ki vagyok. Fáradt vagyok, azt érzem, a ragyogást látom. (tehát csodák csodája, most látok, piros pont nekem!) És melegem van, de az a ruharogyasztó meleg, amikor a bőrödet is levetnéd legszívesebben. (Ez, de klassz, akkor a bőrömet is érzem, kettőből kettő…) Megpróbálkozom a tagjaimmal: kezek?– pipa, lábak?– pipa, szemek?– pipa, fülek?– pipa. Remek! Olyan boldog vagyok, madarat lehetne fogatni velem, ha tudnám mi az a madár. Üzembe helyezem a testemet. Talpra fel, és körülnézek, hogy már megint hová kerülhettem.

  Hát, bár ne tettem volna... Inogó , alig stabil tartásomból pillanat alatt a fenekemre ültem, és ott is maradtam, óriásira tárt nagy szemekkel. Többször pislogtam, hátha csak egy rossz álom (bármi legyen is az…), de a látvány maradt. Tűz, lobogó örökégő, forró, mardosó tűz mindenhol, ameddig a szem ellát. Hát ezért van ilyen piszkosul melegem. Szó szerint – LEÉG A BŐRÖM. Érzem, ahogy a zsírsejtek megolvadnak a bőröm és izmaim között. Pokolian fáj. Pokolian!

  Hát ezt sem tudom, hogy honnan tudom. Vagy miért ismerem ezt a szót. Egyáltalán miért ismerem. És miért érzek ilyen elképesztő fájdalmat? Egyáltalán miért ismerem? Ismerhettem ezelőtt ezt az érzést? Ez most büntetés? És mit jelent egyáltalán a büntetés? Miért kapom? Kiérdemeltem? Rossz ember lennék, már ha ember vagyok egyáltalán? Vagy mi vagyok? Ki vagyok? Ennyi kérdéstől teljesen kivagyok… És senki sincs, aki választ adhatna. Én legalábbis nem látok senkit. Csakis a vérvörös, narancs-lángnyelves végeláthatatlan emésztő tűzoszlopokat. Vagy? A tűz is valamiféle entitás lehet? Entitás. Jó szó. Nem tudom, hogy honnan ismerem, de biztos, hogy létező életet jelent. (Ezt már megint honnan tudhatom? Rejtély…) Talán én is az lennék, egy entitás? Valamiféle életforma? Ki tudhatja…

 Ahogy ilyen mélyenszántón elmerülve az agyam tekervényeibe okfejtegetek, a szemem sarkából egyre furább lényeket vélek kivenni a tűzfüggönyben. Ahogy jobban szemügyre veszem ezt az árnyjátékot, megáll bennem az ütő. Horrorisztikus figurák lopakodnak a lángnyelvekben felém (de mi a csoda az a horror? Ismerős a szó, társul hozzá egyfajta félelemérzés. Bakker, ezek szerint képes vagyok félni, nem mintha örülnék neki…) Összeugrott a gyomrom már a gondolatra is. Ez így nem lesz jó… Nagyon nem lesz jó! És a lázálom folytatódik. Egyre durvább figurák sasszéznak hozzám közel. Megnyúlt volt arcuk szemüreg nélkül vigyorog rám, csökevényes karomkezeikkel próbálnak elérni. Már nem csak az égő bőrömtől emészt a forróság. Belülről is éget a félelemundor.

  Nem tudom, hol vagyok, nem is akarom. Nem tudom, ki vagyok, de már nem is akarom tudni. Csak azt az egyet tudom, hogy most azonnal fel szeretnék ébredni ebből a rémálomból. Eddig mindig felébredtem. Legalábbis ez rémlik. Most akarok felébredi! Most! Azonnal! Máris. Legyen vége! Ez túl sok… Túlzottan fájdalmas. Túlzóan félelmetes. Megrettent. A pániktól (és valószínű a belső vélt és valós égési sérülésektől) lélegezni is elfelejtek. A szemeim kocsányon lógnak… Borzadály…

  És akkor megtörtént. A karmok elértek. A fájdalom iszonytató. Leírhatatlan. Elmondhatatlan. Még látom a testrészeim darabjait, ahogy a karmos, tűéles túlvilági kezek szétszaggatják újra és újra és újra… Égek és látok… Az agyam felfogja, mi történik, és ezerszeresen adja tudtomra a hozzá tartozó fájdalmat. Örökké. Tudom, hogy így lesz örökkön örökké. Csak ez uralja a tudatom, és a mérhetetlen fájdalom. Nem gondoltam volna, hogy létezik ehhez hasonló (bár, őszintén, sok mindent nem gondoltam volna, hogy lehetséges…).

  Legalább tudnám, hogy ki vagyok. Vagy, miért vagyok itt. Vagy… Mindegy is…

A fájdalom mindent fölülír végérvényesen. Örökké éget, kínoz, szaggat, tép. Atomokra szed, és újra kezdi a kínlasztást. Örökkön örökké, a végtelenségig. Vagy azon is túl… Ki az, aki megmondhatná? Egyáltalán van olyan személy vagy lény, vagy akármi?...

 

 

-Ragyogás-

 

  Nyújtózkodom, akár egy cicus, miau… (talán még doromboltam is közben…), csak tudnám mi az a cicus, vagy ki az? Megint full homály. Pedig az agy egy precíz műszer, művészi alkotás, egy csoda. Na, a működése is egy csoda. Én pedig csodák-csodájára sehogy sem értem a sajátom működését. Ez ám a pech. És persze, fogalmam sincs róla, hogy honnan ismerek ilyen szavakat (memória hulla, nulla, bárki, kontra én egy-nulla!)  Tiszta agymenés. Amúgy, már megint hol a fészkes-fenében vagyok? Teljesen másképp érzem magam, mint eddig bármelyik ébredésemnél. Valami nehéz, bánatos, fájó súlyt érzek a mellkasomban. Érzek. Ez legalább pozitívum. Olyan, mintha rémálomból ébredtem volna, és az álomfátyolon túlról valamik, vagy valakik el akarnának kapni. Kristálytiszta ez az érzés-emlék. Zsibbasztó (na, már megint egy fura szó, csak tudnám, honnan szedem elő őket…).

  Nyújtózkodnék, de nincs karom, érzem, hogy nincs, pedig a vágy a nyújtózásra erős. Kinyitom a szemeimet, és látok. Kettőből egy! Éljen! Aztán látom, hogy Mindent Látok (de fura…)! Szó szerint - TE JÓ ÉG! Fent vagyok az égen. (Egyáltalán nem vicces, ugye nem vicc? Legyen vicc…)

  Ragyogok. Nap vagyok! Izzó és vakító vagyok! Nagy vagyok! (bazinagy, azta…) Nemsemmi érzés ilyen súlyosnak lenni. És persze ilyen nagynak. Na meg csodagyönyörűnek.  Gyönyörködöm a tükörképemben, amit visszatükröznek a vizek. Szép vagyok. Igazán szép. És ismét forró, égető. De ez a meleg éltető, érzem. Nem akar elemészteni. Inkább feltölt. eltelít, éltet. Arra sarkal, hogy én is életet adjak. És meleget. És fényt. A pályám örök körforgás. De nem az az unalmas, szendergős, de nem ám. Az én pályám fontos, és örök, és végtelen. Hazaértem, érzem. Megtalált a célom. Élő élet vagyok. Boldog vagyok. Bár nincs testem, a tudatom boldog. És látok. És amit látok az több mint szép. Az maga a CSODA.

   Föld – ismerős szó. Olyan testközeli. Baráti. Családi. Vágytam rá, hogy lássam teljes egészében. Kedves nekem. Egy csodálatos színes, bohókás labda (mi ez a szó már megint?...), elképesztően gyönyörű. Én is egy ragyogó, szikrázó labda vagyok, életet lehelek belé, elárasztom fénnyel, meleggel, simogatással, éltető erővel. És a föld él, burjánzik, és virágzik. Labda – ez a szó is, de ismerős, csak képtelen vagyok rájönni, hogy honnan.

 – Érzem, minden fénysugarammal érzem, hogy régről, nagyon-nagyon régről ismerem ezt a szót. Mosolyogni támad kedvem tőle. Szeretet áraszt el, és határtalan békesség. Végtelen nyugalom (kedves emlék lehet vajon?).

  Töprengem kicsit.

Sok minden ismerős, mintha jó testvér lenne. Lehet, hogy volt egy testvérem, vagy több? Esetleg sok? Testvér. Test? Vér? De fura szavak. Pedig érdekesmódon ismerősek. Csiklandozóak. Motoszkál valami bennem a gondolatukra (olyan jólesően bensőséges érzés, olyan egyedi, különleges, ölelkezős érzés…).

  Érzés. Azt hiszem - érzés. Ez lehet az. Érzelem. Mindent felülíró, és mindent átalakító érzelem-katyvasz. Megbénít, rabul ejt, kizsigerel, ledarál, átrendezi az életed. De érzelem nélkül meg egy senki vagy. Hulladék. Hulla. Nulla. Jégpiramis. Sárdagonya. Beton. Egy utcakő, bár lehet, hogy még az utcakőbe is több érzés szorult, mint az olyan élőlénybe, aki érzelemmentes. Ki tudja? Még az is lehet, hogy jobb élni gleccserként vagy villanypóznaként. Ki az, aki erre tudja a választ? Én nem. Én csak azt tudom, hogy a hiányérzet borzalmasan rossz. Hiányzik bárki, akármi és akárki. Folyton folyvást és szüntelenül. És ott tátong benned az űr. Végtelenül. És ez egy fájdalmas és kimerítő centrifuga.

  Hiányérzet. De, hogy hiányozhat valami, vagy valaki, amiről, és akiről nincs is tudomásom? Vagy van? Ki az, aki ebben segíteni tudna? Persze, hogy nincs válasz. Még jó, hogy nincs. Miért is lenne. Hisz egyedül vagyok a saját fejemben. Csakis önmagammal vitázhatom. Vagy nem? Faramuci agytekervények, mindig megviccelnek. Elidőzőm ezen, morfondírozva kicsit. És hiányzok magamnak. Nem tudom milyen voltam, vagyok vagy lehetnék. Csak a most vagyok. Csak a pillanat. Csakis az adott idő. Egyedül mindig egy olyan önmagammal, aki kevésre emlékszik abból, aki volt, nem tudja éppen ki, és sohasem sejti kivé, vagy mivé válik.

  Sunshine – gyerekek! Kék ég, napfény, „esta la vida”, „dolce vita”, és a többi, és a többi… Erre speciel emlékszem. Nagyon jó volt a tenger langymeleg hullámai között sodródni. Békésen nézni a csodaszép kék eget. Fürdőzni a nap (most akkor a saját?) sugaraiban. Zen hangulatba kerülve vigyorogni a szentjánosbogarakra. És testvéremnek szólítani minden egyes csillagot az égbolton. Megindítóan szép képi emlék. Meg is hatódom rendesen. Aranyláva könnyeket hullatok. Enyém immár a végtelen. Nem tudom, ki vagyok. Nem is akarom már.  Nem tudom honnan jöttem. Nem is akarom tudni már. Voltam az, aki és az ami. A múlt elmúlt, az már a múlt. Kár bolygatni. Vége. Slussz-passz. (Ez is, de egy vicces szó, mintha csak sakkoznánk, Dáma üti a Királyt, sakk-matt…, cuki, sőt szupercuki, na és a cukiszó is cuki…) Kész, végem. Feladom. Még ilyenkor is lehetetlenül fura szavak érdekes mivoltán agyalok. Fura helyzetben, fura elegyben nem fura furának lenni, ugye? Fura az agyam, fura vagyok én is, fura a világ is, fura a mindenség is…

  Nehéznek tűnök. Nehéznek is érzem magam. Súlyosnak. Túl súlyosnak. És elképesztően fáradtnak. Fárasztó ilyen nagynak és súlyosnak lenni. Kimerítő ennyit agyalni hasztalanul, irreleváns dolgokon (már megint egy szupercuki szó…). Unalmas folyton-folyvást magammal vitázni. Fárasztó sokat látni, és végtelenül kimerítő. Fárasztó sokat nézni. Fárasztó körbe-körbe járni végeláthatatlanul, nap-nap után (érted?...,nap-nap…, hi-hi…), bár meg kell hagyni, hogy nemes feladat. Nemesnek is érzem magam. Acélosan nemesnek, vagy inkább aranyosan nemesnek, mindegy is. Részletkérdés. Most inkább csak nézek ki a fejemből, és ámulok nagyokat. Elidőzöm egy kicsit ezt a csodaszép festményt bámulva, ami maga a végtelen világ. Egyszerűen gyönyörű és csodálatosan szép. Megismételhetetlen.  Leírhatatlan szavakkal, érzésekkel. Olyan, na meg azt a mindenségit…

– Pihenek kicsit…

– Szemeimre hajtom a pilláimat…

– Pillanatra nem nézek…

– Csak kicsit nem nézek…

– Már eleget láttam.

 

 

– Vége –

 


ÉRTÉKELÉS:

Minél több, annál jobb!

Rövid link:

Kedvencként való jelölés:

(csak bejelentkezve)

EDDIGI ÉRTÉKELÉS:
mecena_tartalom