A Bécs felé vezető autópálya felett sejtelmesen terült szét a sötétszürke köd. A látási viszonyok aligha voltak kielégítőnek mondhatók. A gomolygó ködöt csak a két oldalt elszórtan álló hatalmas szélturbinák óriás lapátjain fel-fel villanó két vörös csík törte meg néha, ahogy komótosan araszolt. A gigantikus építmények szinte rátelepedtek a tájra, félelmet és szorongást ébresztve az arra autózókban. Akik érzékenyek voltak erre az időre, úgy érezhették, hogy valaki rátérdepelt a mellkasukra, és ki akarja tépni a szívüket.

  Bence és barátnője Emma letargikus hangulatban autóztak munkahelyük felé. Mindketten Bécsben dolgoztak az Admiral egyik kaszinójában, Bence, mint pénztárosként, Emma, mint krupié. Szerették a munkájukat, de az állandó ingázás rányomta a bélyegét mindennapjaikra. A fiú rutinból, robotpilóta üzemmódban vezetett, hisz több éve nap mint nap megteszik ezt a hosszú utat. Kedvese gondolataiba merülve, álmosan pislogva bámulta a ködből ki-ki bukkanó óriási lapátokat.

  – Van valami megmagyarázhatatlanul hátborzongató ezekben a monstrumokban, pláne ahogy most hömpölyög körülöttük a köd! Olyan mintha élnének…  Esküszöm, figyelnek minket!  – szorította meg Bence jobb karját enyhén remegve.

  – Á, csak képzelődsz, nem sokat aludtunk az éjjel – élénkült meg egy pillanatra kajla mosollyal a szája szegletében barátnőjére kacsintva.

  – Te kis kéjenc – bazsalygott Emma, majd feksikoltott: – fékezz!

Erősen rátaposott a fékre, ami – lássuk be – egy autópályán kicsit sem veszélytelen, de már mindegy volt. Az autó csikorgó kerekekkel tűnt el a sűrű, vibráló, átláthatatlan ködben.  Olyan érzésük volt, mintha ragacsos vattacukorba kerültek volna. Bence felszisszent, mert szerelme olyan erővel szorította a kezét, hogy körmei a tenyerébe mélyedtek és még a vére is kiserkent.

   – Sajnálom – nézett rá bocsánatkérően Emma – nagyon parázok, bocsi. Mi történik? Mi ez az egész? Miért nem látunk semmit, csak ezt a nyavalyás ködöt? – rebegte, majd elnémult. Ahogy a fiú tenyeréből az első vércsepp elindult lefelé, úgy lassult le az idő, s úgy merevedtek bele teljes tudatuknál maradva ők maguk is. A kocsi ablakain kívül eltorzul, rémes arcú szellemlények jelentek meg, feltűntek, majd tovalibbentek. A levegő tele volt elektromos pulzálással, sötét és fényes árnyak keveredtek egymással, és fülsértő magas frekvenciájú hangok töltötték meg a kocsi légterét. Bence orrából vér szivárgott, keze rángott, szeme fennakadt, majd természetellenes hangon ennyit mondott:

  – Hoc est enim corpus meum,(…ez az én testem), benned lakom mától fogva halálod órájáig, – majd lassan odafordult a félelemtől még mindig bénultan ülő kedveséhez, átölelte és addig csókolta, míg az utolsó korty levegőt is kiszívta belőle. Emma elkékült arccal csúszott le az ülésen, de a következő percben már újra egyenes derékkal ült, mosolyogva kacéran. 

  – Finom kis fiatal ez a test, feszes, ruganyos, nem így látod? – fordult a fiú felé.

  – Most jól választottál, kedvesem – dicsérte. –  Ezekben a testekben elvegetálunk vagy hatvan évig, ha nem jön közbe egy újabb malőr, mint legutóbb.

  A köd lassan oszlani kezdett, a lapátok továbbra is folyamatosan forogtak egy-egy mozdulattal felkavarva a ködben lapuló boszorkányok elátkozott szellemeit.

   -Vége-