I. 

Washington D.C. Kr. u. 2055. Shivansh Gopel még mindig alig hitte el azt, ami az utóbbi egy hétben történt vele. Már gyerekkorától kezdve lenyűgözte a technológia. Csodálatosnak tartotta, hogy szinte mozdulnia sem kell ahhoz, hogy otthon felkapcsolja a villanyt vagy ételt rendeljen házhoz. Okosotthonban nőtt fel, modern háztartási eszközökkel és mesterséges intelligenciával. Az utóbbi annyira lenyűgözte, hogy már az általános iskolában az járt a fejében, hogyan tudná a mesterséges intelligenciát felhasználni ahhoz, hogy kommunikálhasson magával, az univerzummal. 

Mindig hitt a földönkívüli életben és mindig bizonyítékok után kutatott. A barlangrajzok, középkori feljegyzések vagy éppen a Bermuda-háromszög története fogták meg igazán és vonzotta a kíváncsiság. Nagy álma volt még életében kommunikálni egy földönkívüli fajjal. 

Tizennégy évesen már egyetemet végzett. Ekkortájt kezdett dolgozni a saját programján. Egy A.I., ami rádióhullámokkal kommunikál és hússzor olyan gyorsabban sugároz, mint bármilyen más rádióadó a Földön vagy bármilyen műhold. Norture-nak nevezte el a programot. Kemény munkája Honda-díjat ért és ekkor is még csupán huszonöt éves volt. Hosszú haját kontyban hordta és teret engedett hosszú, fekete szakállának.

A két nappal ezelőtti hívás viszont ismét felforgatta a világát. Az elmúlt két napban talán öt órát aludhatott. Ám ha a NASA hív, ki utasítja vissza? A telefonban sejtelmesen utaltak egy kutatásra, amiben az ő találmányának is szerepe van. Rádióhullámokról beszéltek. Ekkor Shivansh már elkezdte sejteni, mi húzódik a háttérben.

 - Mr. Gopel! – Üdvözölte egy öltönyös úr. Simára borotvált arc, tar kopasz fej, szemöldök hiánya. Pont ahogy a hollywoodi filmekben ábrázolnak egy biztonsági őrt. – Erre – mutatta az irányt és ő követte is.

Hatalmas iroda, hatalmas, kör alakú asztallal és vagy húsz hellyel. Shivansh nem reménykedett abban, hogy ma már maga a NASA igazgatója köszönti. Joseph Carter viszont ott állt előtte. A férfi élő legendának tartotta az igazgatót, aki már harmincöt éve ül a székében. Igaz, az évek megváltoztatták Cartert. Hosszú, barna haját elvesztette a kopaszodás miatt és korábban sima, borotvált arca egy ősz bajusszal bővült. Volt még mellette valaki, akit Shivansh nem ismert. Egy világos bőrű, vörös hajú hölgy, elegáns ruhában és fekete szoknyában. Hajában lila masnit hordott.

 - Mr. Gopel, üdvözlöm – nyújtotta a karját Carter. Shivansh megrázta. – Elnézését kérem a korai időpont miatt. Minden bizonyára még küzd a jetlaggel. Kávét? – mutatott egy gép felé. – Oh és hadd mutassam be az egyik legjobb kódfejtőnket, Rose Kinnont. Magához hasonlóan ő is ma érkezett – illedelmesen csókolt kezet neki.

 - Egyedit írt, Mr. Gopel – biccentett Kinnon.

 - Életmentő lenne az a kávé – mosolyodott el a férfi. – És köszönöm, Ms. Kinnon, igazán kedves.

 - Adunk egy pár perc pihenőt, hadd fújja ki magát. A jetlag igen szar tud lenni – közölte az igazgató.

A dupla presszóra esett a választása, így egy gombnyomás és tíz másodperc után helyet foglalt az asztalnál. Nem adott hozzá tejet vagy cukrot. Különösen szükségét érezte a tiszta koffeinnek most.

 - Azt hiszem, tudom, miért vagyok itt – fordult Carter felé a csészével és kortyolt egyet. A meleg ital kellemes érzést hagyott maga után, ahogyan lecsúszott a torkán. – Használni akarják a Norture-t – mondta ki egyszerűen.

 - Mr. Gopel, rengeteg esetben a filmek pontatlanok az amerikai kormányt illetően. Azonban valamiben nem. Mindig figyelemmel kísérjük az esetleges konkurencia technológiai fejlődését és a Norture lenyűgözött minket – Az igazgató őszintesége meglepte Shivansh-t. Ugyanakkor titokban büszkeséget is érzett. Az amerikai kormány figyelemmel kísérte a munkáját és konkurenciának tartja. Ez is egyfajta elismerés. 

 - Mit keresek én itt tulajdonképpen? – vonta fel a szemöldökét. – Ellenőrizzem, hogy jól működik-e? Hibáztak és tőlem várják, hogy korrigáljak? Vagy nem bírnak a programommal? – fontosnak érezte magát ebben a pillanatban. És szerette ezt az érzést. 

 - A Norture rendkívül jól működik – biccentett Carter. – Sőt, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy beteljesítette azt, amire rendeltetett – mutatott egy laptop képernyőjére. Shivansh ismerte a kódot. Szinte álmából felverve is be tudta volna táplálni. Hazai terepen volt, bár kicsit olyan érzés fogta el, mintha a fia kamasz lenne és most érdekes arcokkal lógna együtt. - Ez nyilván nem újdonság magának – magyarázta az igazgató. – Készen áll arra, hogy eldobja az agyát? – Eresztett meg egy kis mosolyt. Gopel bólintott. Carter megnyomott egy gombot és a Norture alkalmazás kidobott valamit. Egy választ. 

 - Ezt nem ismerem fel – biccentett a férfi. – Teljesen átlagos jelnek tűnik, de ez itt érdekes – mutatott középre. – Bárki is küldte, többrétegű maszkolást használt, több IP-címről küldte egyszerre és kaotikus az egész. Lehet fenyegetés vagy egyszerű reakció is. Egyik esetben sem értem a többrétegű maszkolást – tanulmányozta a bonyolult kódot.

 - Mr. Gopel, az előbb azt kérdeztem, hogy készen áll-e arra, hogy eldobja az agyát – mosolygott sejtelmesen az igazgató. – A legjobb embereink is rálestek erre a kódra. Külön-külön megkérdeztük mindegyiküket és kivétel nélkül mindenki azt mondta, hogy ez a jel nem a Földről jött. Hanem körülbelül ötven fényévnyire innen.

 II. 

 Nem emlékezett arra, hogy felállt volna. Arra sem, hogy azt mondta Carternek, hogy szüksége van fél óra szünetre. Arra pedig végképp nem, hogy kilépett a belső udvarra és rágyújtott. Mintha álomból ébredt volna, úgy tekintett az ujjai között égő csikkre.

 - Jól van? – hallott egy hangot. Kinnon egy elviteles papírpoharat tartott a kezében. Tartalma csakis kávé lehetett. Maga is rágyújtott egy cigarettára és Shivansh mellé ült. 

 - Nem nagy dolog – legyintett a férfi. – Csak a gyermekkori álmom – biccentett.

 - Tudja, minden, amit a földönkívüliekről tudni vélünk, hazugság – biccentett a lány. – Mármint túlnyomórészt. Roswell megtörtént, az 51-es körzet létezik és a Bermuda-háromszögben is van valami, de a legtöbb videó a Youtube-on vagy máshol csak ügyes trükk. Nem repkednek fölöttünk, annál okosabbak – fújta ki a füstöt. – Ez az első eset, hogy távolabbról kaptunk jelet. Bár a Wow-jel azóta is rejtély. Szerintem már nem is tudnánk megoldani – kuncogott.

 - Carter azt kéri, hogy oldjuk meg ezt a jelet – suttogta a férfi. Rose bólintott. - Ezért vagyok itt én – folytatta. - Ha a Wow-jelet a mai módszerekkel sem sikerült megoldani, mi a garancia arra, hogy erre rájövünk – kérdezte inkább magától Shivansh. 

 - A technológia robbanásszerűen fejlődött, akár 2020-hoz képest is. Ha pedig mondjuk visszatekintünk száz évet, az akkori emberek szinte ősembereknek tűnnek – nevetett fel. – Hiszek abban, hogy megoldjuk ezt. Ez egy újabb kapcsolatfelvétel, amit bizonyítani tudunk. De talán az első, amit le tudunk fordítani. Látta már az Érkezést Amy Adams-szel? – a férfi bólintott.

 - A mi helyzetünk kicsit más – mondta Shivansh. – De akkor ebben a történetben én vagyok Amy Adams – nevetett fel.

 Miután befejezték a cigarettaszünetet, Gopel eltökélten, mégis még mindig sokkos állapotba ment vissza a terembe. Tudta, hogy a projekt nélküle is menne tovább, de szinte már szülőként gondolt magára. A saját gyermeke felett pedig ő akart rendelkezni. 

 - Gondoltam – biccentett Carter. 

 - Ha én visszamennék Indiába, Önök ugyanúgy folytatnák tovább, az engedélyem nélkül – biccentett Shivansh. – Inkább vállalom az arcom és nevem ehhez – tette hozzá. - Amit még maga sem tud, az az, hogy mi volt a kérdés – tette karba a kezét Joseph. – Megmutattuk a választ a földönkívüliektől. Ezt azonban megelőzte egy kérdés. Konkrétan az, hogy mi az ellenszer az emberiség összes betegségére – magyarázta. 

 - Minden betegségre nem lehet egyfajta gyógyszer – szólalt meg Rose. – Teljesen más kezelési forma vonatkozni mondjuk egy tüdőrákra, mint egy fejfájásra.

 - Nálunk – emelte ki Carter – Vajon náluk is? 

 Egy hónappal később

 Egy hónap oly gyorsan elment, mintha csak egy hete érkezett volna meg a repülővel. A NASA által biztosított apartman hamar elnyerte Shivansh tetszését, ám nem tudta teljesen az otthonának tekinteni. Ingázott a központ és az ideiglenes lakása között, ha tehette, elment kirándulni és más városokat megnézni, de szüntelenül a Norture és az idegen jel körül jártak a gondolatai. Egy hónap sokra elegendő. Ám olykor megesik, hogy fél év alatt az ember nem sok mindenre jut egy kutatásban. 

Szinte megszállottja lett a furcsa üzenetnek, de a nyelvi akadályokba csupán később gondolt bele. Csak a filmekben beszélnek a földönkívüliek angolul és csak a filmekben tudnak egyetlen gombnyomással általuk küldött üzeneteket lefordítani. A valóság ennél sokkal nehezebb.

 - A programozás nyelve univerzális – mondta egy napon, miközben a kód egy monitoron volt előtte. – Annak kéne lennie. Csak számok és parancsok. Innen kitöröltek valamit – mutatott a kód második felére.

 - Töröltek? – lépett közelebb Rose.

 - Vessünk egy pillantást a Norture-ra – lépett át Shivansh a saját programjának forráskódjába és párhuzamba állította az idegen jellel. – A NASA elküldött egy jelet, aminek a parancsa itt látható – mutatott egy sorra. – Alatta meg van adva a hely. A világűr vagy az univerzum. És egy parancs, ami azt mutatja, hogy mindig sugározzon. A földönkívüli válaszban ez nincs meg. 

 - Mit jelent ez? – pillantott rá Carter. 

 - Hogy talán csak egy időszakos üzenet. Vagy egyszeri. Ez a felkiáltójel nem tetszik – mutatott egy már megoldott sorra. – Továbbra sem igazán lehet összevetni egyetlen jelenlegi nyelvvel sem, de próbáltuk az aztékot, a maját, a latint, az ókori egyiptomit. Nincsenek megfelelő földi szavak ebben a kódban. De az írásjelek mennek – biccentett. 

 - És mire következtet a felkiáltójelből? – kérdezte Carter.

 - Nos, mikor használunk felkiáltójelet? – kérdezte Gopel. – Lehet meglepődés, felkiáltás, figyelmeztetés, kiáltás, üvöltés. De mindenképpen kifejez egy érzelmet.

 - A szavakkal sem vagyunk már olyan messze. Csak a megfelelő nyelvet kell megtalálni – szólt közbe Rose. Shivansh csak bólintani tudott. 

 Aznap este a lány lakásán szerették volna kiengedni a gőzt. Mikor mind a ketten félre akarták tenni a munkát, mindig találkoztak, hogy egyenek egy pizzát, igyanak valamit és filmeket nézzenek. Hetente kétszer-háromszor előfordult, ahogyan ezen a napon is. 

 - Mi lesz, ha megfejtjük ezt az egészet? – pillantott Rose-ra Shivansh. 

 - Kitüntetést kapunk, lesz egy csomó megjelenésünk a médiában és annyi pénzünk, hogy életünk végéig nem kell dolgoznunk. De szerintem még a dédunokáinknak sem – kuncogott a lány, mielőtt harapott volna egy falatot a szalámis pizzából. – Te ünnepelt hős leszel Indiában, de azt hiszem, mindkettőnket alkalmazni fog tovább a NASA – folytatta. 

 - És ha én nem akarok tovább dolgozni nekik? – gondolkodott el a férfi. 

 - Elengednek – bólintott Rose. – Persze, életed végéig megfigyelnek.

 - És szerinted eljutunk oda, hogyha sikerül lefordítanunk az üzenetet, akkor a kormány végre hivatalosan is beismeri a földönkívüliek létezését? – suttogta Shivansh. Rose részéről a válasz nem lepte meg, de kicsit csalódott benne. 

 - Nem – rázta meg a fejét a lány. – Kockáztatnák a tömeghisztériát. Shivansh, a mai napig vannak olyan emberek, akik szerint a Föld lapos. Mit gondolsz, mit kezdenének azzal az információval, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban? – kuncogott. Erre már nem érkezett válasz a férfi részéről. Tudta jól, hogy a lánynak igaza van. Ugyanakkor azt is, hogy nem lehet az idők végezetéig titokban tartani a földönkívüliek létezését. Ez az információ már száz évvel ezelőtt is felrobbantotta volna az emberiséget és az emberek azóta kicsit sem lettek jobbak. 

 - Én azon szerettem volna dolgozni, hogy fejlesszem az emberiséget – mondta pár perc csend után. – Meg voltam róla győződve, hogyha egyszer a Norture által bebizonyítható a földönkívüli élet létezése, onnantól már csak egy ugrás az, hogy a program is fejlődjön, ami a legvadabb álmaimban azt jelentette, hogy az egész elérhető egy chipben, amit magunkba tehetünk. De azt hiszem, maga a mesterséges intelligencia már elég transzhumanitás – kuncogott.

 - Oh, ne aggódj, lesz olyan jövő, ahol a gyerekek a primitív ősemberekről tanulnak, miközben a Skynet rájuk vadászik – nevetett fel Rose és a férfi karjára tette a kezét. Jókedvű este volt, még akkor is, ha előjött a munka, amit szinte tudatosan kerülni akartak.

 III. 

 Újabb egy hónappal később 

 - Egészen biztosak benne? – pillantott rájuk Carter igazgató. Shivansh meglepőnek találta, hogy két hónap alatt, amióta ismerte, vagy tíz évet öregedett. Maga is fáradt volt már mentálisan, de esetében sokat segített Rose társasága és az a rengeteg pizza, amit közösen fogyasztottak el. Két hónap alatt magára is szedett másfél kilót.

 - A sumér a legősibb nyelv a Földön – biccentett a Norture atyja. 

 - Van egy teória, miszerint a földi nyelv eredete nem éppen… földi – magyarázta Rose.

 - Ahogyan hány teória van maga az életről… - folytatta az igazgató. – Hogy a Föld csak egy börtön vagy az aszteroida, ami kipusztította a dinoszauruszokat, az valójában egy földönkívüli űrhajó volt. Ha maguk biztosak a dologban, folytassák csak – biccentett.

 Két hónap alatt Shivansh és Rose a jelenlegi és már kihalt nyelvek 98%-át vetették össze a földönkívüli nyelvvel, de érdemi változást nem sikerült elérni. A Norture a nap huszonnégy órájában, hét napon keresztül dolgozott. Egy mesterséges intelligencia. Shivansh eltűnődött azon, hogy vajon egy ember, akinek aludnia, pihennie kell, hol tartana most. Egy ötven fényévnyire lévő üzenet két hónapja szolgasorban tart egy mesterséges intelligenciát. Ám talán már tényleg közel a megoldás.

 - Végig itt volt előttünk a Negyedik Típusú Találkozások című remekmű és kultfilm, mi mégis az angolt és más nyelveket erőltettünk – súgta oda neki Kinnon, mire elmosolyodott.

 A következő két hétben szinte száguldottak. Megtalálták a helyes irányt és a sumér nyelv valóban csodákat művelt. Természetesen, így is csupán részleges eredményeik voltak minden nap. Nem minden betű volt a helyén, abban sem voltak biztosak, hogy az üzenetet balról jobbra kell-e olvasni vagy jobbról balra. Esetleg összekuszált betűket kapnak vagy anagrammákat, amiket majd maguknak kell kibogozniuk? Bár egy plusz fejlesztésnek köszönhetően a Norture is értelmet tud adni majd az esetleges káoszban. 

 Július hatodika volt. Negyedikén nem dolgoztak. Carter szerint egy nap pihenő mindenkinek kijár és ha egy földönkívüli faj ötven fényévnyire vette a bátorságot, hogy üzenetet küldjön, mit nekik egy nap? Bár ötödikén sem vitték túlzásba a munkát. Az igazgató extrán fáradt volt, talán egy kicsit másnapos is. Shivansh és Rose nem engedett az alkoholnak, így mentes sörökkel nézték a tűzijátékot. De július hatodika fordulópont volt.

 - Úgy pörög ez a szar, mintha a tatár kergetné – pillantott Carter a monitorokra. Shivansh elgondolkodott azon, hogy az igazgató vajon tudja-e a tatár szó jelentését.

 - Mit remélünk? – lépett Gopel mellé Rose és finoman a férfi vállára helyezte a kezét.

 - A kérdés az volt, hogy mi a válasz az emberiség összes betegségére – biccentett Shivansh. – De talán már nem is a válasz számít. Nem igazán. Az számít, hogy úgy tűnik, le tudunk fordítani egy földönkívüli üzenetet. És ezzel szó szerint univerzumok nyílnak meg a tudományokban – tette hozzá. 

 - Mindketten olyan gazdagok lesznek, hogy azt el sem tudják képzelni – fordult feléjük Joseph. Shivansh ebben nem kételkedett, erről már beszéltek Kinnonnal. Ahogyan abban sem kételkedett, hogy örökké a NASA rabjai lesznek. 

 Furcsa érzés kerítette hatalmába. Minden útja ide vezetett. A kisfiú, aki csak álmodozott arról, hogy szót ért a földönkívüliekkel, most a NASA központjában áll egy általa írt programmal, ami dekódolt valamit. Nem csak büszkeséget érzett maga iránt, de félt is. Sokszor mondták egymásnak Rose-zal, hogy innen már nincs visszaút, de ez az érzés most kerítette a hatalmába és talán nem pozitív módon.

 - Mi az isten ez? – Húzta vissza a valóságba Carter hangja. – Ez használhatatlan – egyszerre döbbenet és csalódottság érződött az igazgatóból.

 - Végülis lefordította – hallotta Rose-t is, de maga még nem nézett a képernyőre. Hiszen amint odapillant, mindazok a gondolatok, amik most benne fortyognak, valósággá válnak. 

Fújt egyet és végül felnézett a monitorokra. Ugyanannyira döbbent volt, mint az igazgató és megérzései helyesnek bizonyultak. Az üzenetet lefordították. És valóban félt attól, ami a fekete háttéren állt.

 „Az emberiség pusztulása. Készüljenek. Jövünk!”

 Felnevetett. Nem azért, mert vicces lett volna ez a figyelmeztetés. Azért, mert végül bebizonyosodott számára, hogy a hollywoodi filmek igazak. A földönkívüliek nem barátkozni jönnek. Legalábbis ezek nem.

 - Van ötven évünk, nem? – pillantott felé Rose, félelemmel a szemében.

- A fényévtávolság nem időre vonatkozik. Ez csak egy táv – suttogta Shivansh. – És megtaláltak volna minket előbb vagy utóbb. Csupán a Norture segített nekik bemérni a helyet – tette hozzá. 

 - Mocskos szarhá… - kezdte volna el Carter, de valami félbeszakította. 

Az idegenek közelebb voltak, mint hitték volna. Egy hatalmas, mégis rövid fénysugárral tették a földdel egyenlővé a NASA központját. Nem voltak túlélők. A támadás gyors volt és hatékony. Shivansh Gopel nem is érezte, mikor a plafon a fejére omlott. 

Utolsó gondolatai a gyerekkori álmáról szóltak és bár valahol még mindig büszke volt a programra, amit alkotott, de nem tudta lerázni az érzést, hogy végül ez ölte meg.