Először is hadd mutatkozzak be! Martin Burns vagyok, a Lionworks információstechnológiai fejlesztőcég alapítója és vezérigazgatója. Jelenleg a mesterségesintelligencia-alapú kutatásokra fókuszálunk, de emellett számos más, hasznos vívmánnyal könnyítjük meg a mindennapi életet. Évente körülbelül nyolcezer szabadalmat nyújtunk be. Természetesen a munka oroszlánrészét a tervezőink, kutatóink és mérnökeink végzik el. Sok dicséret illeti őket, de hozzá kell tennem, hogy mit sem érne a zseniális elme, a forradalmi ötlet, ha nincs biztosítva a megfelelő háttér, a kitűnő menedzsment. Ehhez értek én. Meglátom az emberekben, hogy mire képesek, és segítek nekik kihozni magukból a maximumot. Nem tagadom, büszke vagyok arra, amit létrehoztam. Hosszú utat jártam be, sokat dolgoztam és küzdöttem azért, hogy most ilyen kényelmes életem legyen. A pénz már nem akadály. Már messze túl nagy a vállalat ahhoz, hogy mindenre rálássak, de erre igazából nincs is rá szükség. Mondhatni, magától működik a gépezet, ritkán szükséges a beleszólásom. Persze nem volt ez mindig így. A kezdetekben sokszor kellett nehéz döntést meghoznom, de az, hogy most itt tartok, bizonyítja, hogy összességében mindig jól választottam. Ráadásul megfordult a helyzet: most már a cég gondoskodik rólam. Ennek ellenére szeretek bejárni. Jó érzés minden nap bemenni a központba, megcsodálni kívülről a hatalmas szörnyeteget, az irodaépületet; látni a sok, nyüzsgő katonát, a dolgozókat. Az én szörnyem és az én katonáim. A feleségem nem érti, minek kelek korán, hiszen akkor sem dőlne össze semmi, ha egész nap az ágyban feküdnék. Ő ezt nem érti. Nem érzi át, hogy milyen, amikor létrehozol valami ilyen hatalmasat; valami olyat, ami túlmutat rajtad. Egészen felpezsdít, ha belegondolok; úgy érzem, mintha arany folyna az ereimben. Tudom, őrültségnek hangzik, de minden este úgy fekszem le, hogy alig várom, hogy reggel az ébresztő keltsen és indulhassak az irodába.

Akárcsak minden nap, ma is hasonló lelkesedéssel ébredek. Örömmel vágok bele a reggeli rutinomba: pár hosszú nyújtózás, utána fürdőszobai előkészületek, majd vissza a hálószobába felöltözni. Miközben a nadrágomat húzom fel, az ágy végéből figyelem a csendesen szendergő feleségemet. Azon elmélkedek, miért vagyok vele, hiszen nincs is szükségem rá. Fele akkora örömöt se okoz, mint a cégem. Szereti költeni a pénzt, néha még a „hátsó bejáratot” is bevállalja miatta. Az ő oldala végül is érthető, neki ez túlélés, életminőség. Ha elválnánk, mehetne valami alantas munkahelyre robotolni. És nekem miért éri meg? Nem is tud jól szopni. Fel-le mozgatja a fejét, de közben alig ér hozzá a farkamhoz. Ezzel a finnyáskodással csak magának tesz keresztbe, hiszen a kevesebb inger miatt tovább tart a dolog. Esküszöm, a végén már csak azért élvezek el, mert beindít, hogy mennyit képes szenvedni a pénzért, ezért a fényűzésért. De nem bánkódom, nincs szükségem a szerelemre; eleget csalódtam már a nőkben. Akkor mégis miért tartom el őt? Pont ugyanazért, amiért megveszed a tizedik sportkocsit; hogy felvághass vele. Az asszony egyetlen feladata, hogy jól nézzen ki. Ha valahol megjelenek vele, akkor legyen mutatós, akárcsak egy bioékszer. Egész nap aerobikra, jógára, meg mindenféle bugyuta elnevezésű tornákra jár; kifizetek neki bármilyen edzést, ami karbantartja. Elmosolyodok, amikor eszembe jut, hogy már nem is emlékszem a szülei nevére. Szerencsére gazdag üzletemberként, megengedhetem azt a luxust, hogy nem foglalkozom a családjával. Egy szót sem fognak szólni a szülei. Ők is tudják, hogy az a legjobb a lányuknak, ha valaki eltartja. Tényleg, vajon vannak testvérei?

Kicsit elkalandoztam. Visszatérek a valóságba és felkapom az ingem. Kívülről talán úgy tűnhet, sietek, de valójában nincs bennem feszültség, legfeljebb izgatott vagyok. Öltözés után kimegyek a konyhába, meglesem a hűtő kínálatát. Nem szoktunk itthon étkezni, nagyon ritkán van benne étel. Ráadásul gyerekünk sincs, szóval tényleg semmi sem indokolja, hogy bármilyen ennivalót tartsunk a házban. A bejárónő szokott időnként bevásárolni vagy főzni valamit, de felét ő eszi meg, mivel mi ritkán töltjük otthon a napot. Indulás előtt sem szoktam enni, csak most úgy vagyok vele, hogy mégis harapnék valamit. Szerencsém van, egy maradék fél szendvics árválkodik a hűtőben. Kiveszem és jóízűen elfogyasztom. Közben már azon jár az agyam, mit fogok odabent csinálni. Megbeszélések, meetingek, egyeztetések; szeretek úgy tenni, mintha fontos dolgokat csinálnék. Valójában persze tudom, hogy nem ezek határozzák meg a cég működését. Eldönteni, hogy a reklámban piros vagy kék pulcsija legyen a kislánynak vagy megvitatni, hogy az üdvözlőlapokon milyen betűtípust használjunk… nem ezektől nő a bevétel. Ezt a részét úgy fogom fel, mint egy játékot: eljátsszuk, hogy fontos dolgokat csinálunk. Miután végzek a szendviccsel, kezet mosok, felöltöm a zakómat, megfogom a táskámat és kilépek a házból. Tegnap este lusta voltam beállni a garázsba, ezért az autó a felhajtón parkol. Miközben a kulcsért kotorászva haladok a kocsi felé, látom, hogy egy vékony, görnyedt férfi lép oda a kertkapuhoz. Egyenruhája kék színű; olyan, mintha postás lenne. Csodálkozom is magamban: ilyen korán posta?

– Bu-burns ú-úr? – szólít meg az idegen.

– Igen? – fordulok felé látványosan kérdő tekintettel.

– Jó-jó reggelt kí-kívánok!

Még dadog is, remek! Pont egy ronda, beszédhibás, vézna küldönccel akartam beszélni. Nem mintha sietnék, csak nem szeretem, ha megzavarják a reggeli rutinomat. Ott állok félúton, a bejárati ajtó és az autóm között, velem szemben, a kerítés túloldalán meg az a szerencsétlen kezd kotorászni a mellényzsebében. Várom, hogy történjen valami, de gyorsan fogy a türelmem. Előhúz nagyjából egy tucat kártyát. Fehér színűek és jegyzetek állnak rajtuk. Súgónak van rájuk szüksége, sajnos nem bűvészkedni fog. Szemeivel mereven szuggerálja a betűket, miközben próbálja elolvasni az első kártyán lévő írást. Remegő ajkain látom, hogy valószínűleg nem csak dadogva beszél, hanem úgy is olvas. Pár másodperc szerencsétlenkedés után fennhangon megszólal:

– Jó re-reggelt kívánok, Burns… ne-nem, bocsánat! E-ez már volt.

Türelmetlenül forgatom a szemeimet. Csak arra tudok gondolni, hogy ez valami szívatás. Biztosan jó heccnek gondolták páran a vezetőségben. Értékelem a kezdeményezőkészséget, de ez nagyon gagyi. Meg fogom mondani, hogy a jövőben hanyagolják az ilyen ötleteket. A görbe hátú idegen végre révbe ér, folytatja a kártya felolvasását:

– Ő-őszinte részvétem, ti-tisztelt Burns úr! Sa-sajnálattal értesítem önt, hogy mint ha-halandó emberi lé-lény, leélte a re-rendelkezésre álló éveket. Azért jö-jöttem…

– Tessék?! – szakítom félbe nem kicsit felháborodva. – Komolyan ezt találták ki? Beöltöztetnek valakit postásnak, aki utána eljátssza, hogy ő a halál? Atyaég! Legalább bérelhettek volna egy rendes színészt, aki hitelesen előadja; akkor talán még be is dőlök. Már ne haragudj, de ezzel a dadogással teljesen tönkreteszed az alakítást.

Az idegen erre hevesen lapozgatni kezdi a kártyákat, majd az egyiknél megáll és hangosan olvassa a tartalmát:

– Te-teljesen megértem, az elhunyt ne-neve… – Megakad egy másodpercre, majd újrakezdi: – Teljesen me-megértem, Burns úr. Tu-tudom, hogy nagyon hi-hihetetlen ez a he-helyzet. Ké-kérem hallgasson végig, és mindent me-meg fog érteni!

– Oké, elég! Nem dőltem be, ennyi. Ha neked az fontos, nyugodtan mondd azt, hogy alaposan behúztál a csőbe. Nem tudom, mennyiért bíztak meg, de adok neked még egyszer annyit, ha nem húzzuk tovább egymás idejét.

Az alak ismét lefagy. Úgy látszik, nincs felkészítve ilyen válaszokra. Tekintetét újra a kártyákba temeti.

– Ké-kérem hallgasson meg… – dadogja egyre feszültebben lapozgatás közben, hátha meg tudja menteni a helyzetet.

– Tényleg ne fáraszd magad, semmi baj! – próbálom nyugtatni. Valahol egy kicsit sajnálom őt.

Egy apró mosoly villan fel az arcán, megtalálta a keresett kártyát.

– E-ez a helyzet most önt vá-váratlanul érte. Sa-sajnos sosem tudhatjuk előre, mi-mikor fog elérni a vég. É-és tudom, hogy a kaszást, ne-nem így képzelte el. D-de gondoljon bele! M-még senki sem volt, a-aki elmondhatta vo-volna, hiszen a ha-halálból nem lehet visszatérni.

– Köszönöm az előadást, most már tényleg szeretnék elindulni! – válaszolok erőltetett higgadtsággal.

Elfordulok a „kaszástól” – bár megjegyzem, legfeljebb „kasszás” lehetne ilyen kiállással – és elindulok a kocsi felé. Próbálok fejben visszatérni a munkahelyi témákra, de azért magamban mosolygok kicsit a helyzet abszurditásán. A postásnak öltözött, ZS kategóriás színész még hevesen kotorászik a kártyái között, de én már nem figyelek rá. Kinyújtom a karomat, és nyitnám a kocsi ajtaját, de a kezem akadálytalanul áthalad a kilincsen: a levegőt markolom meg. Elkerekednek a szemeim. Ez meg miféle trükk? Újra megpróbálom megfogni a kilincset. Lassabban mozgatom a kezem, hátha első alkalommal csak mellényúltam, de nem tévedtem! Látom, ahogy az ujjaim áthaladnak a tömör anyagon. Teljesen elképedek és az jut eszembe, hogy valami hologramtechnológia lesz. Hihetetlenül meggyőző, nagy felbontású modell és tökéletes másolat: a kaszni apró, egyedi hibái is rajta vannak. Lassan lehajolok és átdugom a fejem az ajtó üvegén. Leírhatatlan a látvány. Még a belső tér is részletesen ki van dolgozva, ijesztően élethű a másolat. Felegyenesedek, és döbbenten vizsgálom a kivetített csodát. A kaszások szégyene közben megtalálja a helyzethez leginkább passzoló kártyát.

– Egyre tö-több furcsaságot fog ta-tapasztalni. Ez te-teljesen normális. Éppen e-ezért fontos, hogy most rám figyeljen.

– Ezt hogy csináltátok? Hihetetlen! – fordulok az idegen felé lelkes kíváncsisággal. – Zseniális! Ezzel kaszálni lehetne.

– Ké-kérem hallgasson meg, mi-mindenre választ fog kapni. E-ez nem egy átverés.

– Nem lehetne, hogy hagyjuk a megjátszás részét?

Ekkor a távolból hallom a mentőautó szirénájának hangját. Elképesztő, hogy még erre is gondoltak. Megáll a kapu előtt a mentő, de az egész elmosódott; olyan, mint amikor mozgás közben fényképeznek. A sziréna továbbra is szól, de még mindig messziről, mintha egyszerűen elhagyta volna az autó. Kipattannak a mentősök a kocsiból, és ők is ugyanolyan elmosódottak. Az arcuk egy homályos folt; felismerhetetlen. Kinyitják a kaput és a ház felé futnak, de lassított tempóban. Az egész jelenet olyan, mintha egy videót néznék alacsony lejátszási sebességgel. Ijedten hátrahőkölök a látványtól. Eközben nyílik a bejárati ajtó; a feleségem homályos foltja készül beengedni a mentősöket szintén lassított tempóban. Minél közelebb érnek az ajtóhoz, annál inkább lelassul az idő. A postásra nézek.

– Valami műszaki hiba? – kérdem tőle. – Elismerem, nagyon para volt így elsőre.

– E-ez nem hiba. Most azt tapasztalja me-meg, ahogy kezd elszakadni a va-valóságtól.

Az ő hangja tiszta és érthető… mármint a beszédhibát nem számolva. Viszont minden más, a környezet, a mentősök, a feleségem, a sziréna tompa, mély, távoli hangzású. És akárcsak a mozgásuk, a hangjuk is egyre lassul, halványul.

–Értem, tehát ez is a jelenet része. Arra vagyok kíváncsi, hogy ezeket honnan vetítitek ide. Nem látok egy projektort sem.

– E-ez nem kivetítés.

Amint befejezi a mondatot, hirtelen eltűnik a környezet. A ház, az emberek, a kocsim, a kerítés, minden egy szempillantás alatt semmivé válik. Ugyanazon a telken állunk, a szomszéd házak, a kertek, a fák és a város távolabbi részei mind érintetlenek, egyedül az én birtokom üres. A hangok is eltűnnek, néma csend van. Döbbenten forgolódom. Ez tényleg nem lehet kivetítés. Próbálom ésszel felfogni, de nincs semmilyen ötletem. Nem is tudom, mikor éreztem magam ilyen tanácstalannak, elveszettnek. A meglepettség nem tart sokáig. Elismerem, nagyon látványos átverést dolgoztak ki, de most már szeretnék haladni; kezdek türelmetlenné válni.

– Oké, hagyjuk abba! Rendben? – szegezem kissé ingerülten a kék halál felé.

– Ne-nem lehet, sajnálom. A-ahogy mondtam, leélte a rendelkezésre á-álló éveket.

– Mondtam már, hogy ezt nem veszem be. Elismerem, lenyűgöző ez a technika, de most már túlzás. Itt a bemutató vége… – kezdem a parancsot, de a mondat végére alábbhagy a lendületem.

A postás mögött a távolban látom, hogy folyamatosan eltűnik a táj és helyette csak sötétség marad. Mintha valami átláthatatlan, fekete lepel haladna végig a városon megállíthatatlanul. Minden irányból közeledik, egyre szűkül a kör.

– Most mi történik? – kérdezem zavartan.

– A bí-bíró elé fog járulni, aki me-megítéli az életét.

– Milyen bíró?

– A tú-túlvilág uralkodója, az élet é-és halál egyensúlyának őrzője, a vé-végső mérleg.

– Micsoda?! Ebből semmit sem értek.

Kezdek kétségbeesni, ahogy közeledik a feketeség. A postásnak nincs ideje válaszolni, őt is elnyeli a semmi, majd egy pillanattal később hozzám is elér.

Nem látok semmit, minden irányban sötétség vesz körül. Abban sem vagyok biztos, hogy forgolódom egyáltalán. Nem érzek semmit, nem tudom mozgatni a végtagjaimat, de nem is látom őket: mintha egyszerűen megszűnt volna a testem. Szeretnék mozogni, szeretnék érezni valamit, de semmi. Mintha elfelejtettem volna, hogyan működnek az izmaim. Nincsenek sem hangok, sem fények, sem illatok, nem tudom, hogy ülök-e vagy állok, hozzáér-e valami a bőrömhöz. Nem érzem a szívverésem, vagy hogy veszek-e levegőt. Nincs semmilyen külső vagy belső inger. Egy gondolat vagyok és súlytalanul lebegek a semmi közepén. Sem idő-, sem térérzékelésem nincs. Vajon ez lesz örökké? Nem tudom, mennyi időt töltök el így, de kezdem elhinni, hogy valóban meghaltam. Nem köt már semmi a valósághoz, a tapasztalatgyűjtésnek, fejlődésnek vége. Itt vagyok, és az vagyok, amit elértem az életben. Ez lenne a végső ítéltetés?

Hirtelen fény borít be mindent. Egy tágas teremben vagyok. Testem továbbra sincs, de olyan szemszögből szemlélem a dolgokat, mintha a terem közepén állnék. A belmagasság körülbelül tíz méter, a kőfalakat pedig faragványok díszítik sűrűn. Velem szemben egy hatalmas trónon ül egy ismeretlen lény. Legalább öt méter magas lehet, és bár vannak kezei és lábai, de teste egy garnélarákra emlékeztet; továbbá vagy egy tucat cső vagy csáp lóg ki belőle. Nem tudom biztosan megmondani, mert egész testét fényes fémpáncél borítja, még ezeken a csápokon is van borítás. Sok lemezből áll a ruházata és gazdagon díszített. A rengeteg idegen szimbólum között azért van pár ismerős jelkép is különböző vallásokból és ideológiákból. A terem falait is hasonlóan díszítették: a faragások a legkülönbözőbb kultúrák, hitvilágok motívumait örökítik meg. Én csak egy töredékét ismerem fel, de biztos vagyok abban, hogy a nagy része nem is emberi eredetű. A sarkokat pedig sekély medencék szegélyezik díszítő jelleggel. A világosságot a helyiségben a mindenfelé elszórt fáklyák szolgáltatják. Az egész terem egyfajta ősi templom jelleget sugároz. Az óriási lény megszólít:

– Martin Burns, eljött az ítéltetésed perce.

A hang hideg, tényszerű, mély és mennydörgő; betölti a levegőt. Beszéd közben teljesen mozdulatlan, nyilván telepátia útján kommunikál. Az arcát – már ha van neki – nem látom, mert teljesen elfedi a csillogó páncél. Így sem a hangja, sem a mimikája alapján nem tudom meghatározni, hogy pozitív vagy negatív sorsot szán-e nekem. Egyedül a két gombszemre emlékeztető díszítés sejteti, hogy engem figyel. Miket beszélek, de hisz nincs is testem. Vajon ő mit láthat?

– Önző és pazarló életet éltél – folytatja a bíró –, eltékozoltad az ajándékba kapott időt. Mit tudsz mentségül felhozni?

– Hát… ööö… – hebegek. A gondolataim cikáznak. Idáig a pénz volt mindenre a válasz. Pénzzel minden ajtó megnyílik, minden szabály áthágható. Nem tagadom, most is az volt az első gondolatom, hogy beszéljünk meg egy árat, de azonnal el is illant. Nemhogy a bankszámlámhoz nem férek hozzá, de még a testemet sem tudom felajánlani pénz helyett.

– Itt nincs értéke a földi javaknak – zeng a bíró hangja.

Hát persze, hogy minden gondolatomat hallja. Elvégre is ez volna a végső ítélet. Itt nincs helye kiskapuknak és hazugságoknak.

– Hogy mit tudnék mentségül felhozni? – ismétlem a kérdést, hogy húzzam kicsit az időt. Egyetlen dolog jut eszembe, amire a legbüszkébb vagyok és amiről az egész életem szólt: a cégem. Bizonytalansággal tölt el a gondolat, hogy egy ilyen természetfeletti lény valószínűleg nem fog értékelni egy vállalatot – legyen az bármilyen nagy is –, de azért megpróbálok magabiztosságot sugározni. Ez az ütőkártyám; a legnagyobb dolog, amit alkottam.

– Létrehoztam egy globális vállalatot.

– Megérte az árát? – jön a szemrehányó kérdés.

– Igen… azt hiszem. Rengeteg embernek teremtettem munkahelyet, biztos megélhetést.

– És akiket eltiportál?

Hangja ugyanolyan érzelemmentes, rideg. Nem tudom eldönteni, hogy nem megfelelőek-e a válaszaim, vagy csak próbára tesz.

– Ilyen az üzleti élet; ragadozónak kell lenni! Vagy te gázolsz át másokon, vagy rajtad gázolnak át.

– Valóban nincs más út?

– Persze, sok hiba van a világ működésében, de nem tudok mit tenni. Jelenleg ilyen, én csak követem a szabályokat.

– Azt állítod, nem volt szabad akaratod?

– Nem, természetesen az én döntéseim voltak. De mégis mit kellett volna tennem?

Az üzlet világa az én terepem, tökéletesen átlátom a működését. Egy ilyen óriási, trónoló rák nem fog tudni kioktatni. Hogyan is tudna? Én ebben éltem, ő viszont nyilván nem. Lehet, hogy ezen a helyen minden élet szent, a jóság és szerénység a legnagyobb érték, de nem mentem volna semmire, ha a cég igazgatása helyett…

– A cégeddel való játszadozást egyedül a saját önző érdekeid vezették – szakít félbe a bíró. Elfelejtettem, hogy hallja a gondolataimat. Kicsit el is szégyellem magam a lenéző stílusért. Mennyivel könnyebb volt, amíg életben voltam és a gondolataimat csak én ismertem.

– Az üzlet működéséről nem foglak kioktatni – folytatja az óriási lény. – Nem érdekem tudást átadni, ez most az ítélethozás ideje. De jusson eszedbe, hogy én látok minden egyes életet, minden sorsot, az összes történetet. Nem tudsz nekem újat mondani.

– Akkor mégis miért kéne védekeznem, ha már úgyis tudsz mindent?

– Itt nem a tetteid kerülnek mérlegre, hanem hogy mit tanultál belőlük.

Hogy mit tanultam? Kellemetlenül érzem magam. Sohasem gondoltam így az életemre. Ezeket a spirituális és pszichológiai maszlagokat mindig elkerültem, nem érdekeltek. „Szeresd magad, figyelj a belső énre, foglalkozz önfejlesztéssel” …ezeket a szövegeket mindig is önámításnak tartottam. És most tessék, itt vagyok, hogy számot adjak ezekről. Az életem a minél nagyobb hatalom és vagyon megszerzéséről szólt, nem az önfejlesztésről.

– És megérte? – kérdezi a bíró. – Megérte, hogy ennek szentelted az életed?

– Így, hogy itt a végén nem számítanak semmit, nyilván nem érte meg. Teljesen mindegy, mit gyűjtöttem az életemben, ha utána mindent elveszítek.

– Vagy talán nem ez az élet célja.

– Oké, lehet. Akkor, ha így vesszük, tanultam valamit. Azt, hogy az életben elérni a céljaid teljesen felesleges.

– Úgy gondolod, az a létezés alapvető értelme, hogy mindenki üzletember legyen?

– Természetesen nem; az lehetetlen. De szerzetes sem lehet mindenki.

– Azt hiszed, hogy azt várom el mindenkitől, hogy szerzetes legyen?

– Gondolom, azok mennek át a próbán, akik ájtatosak voltak, meg istenfélők és hasonlók. Nos, én nem ilyen voltam. Habzsoltam az életet, kiélveztem mindent, amit lehetett. És tudod mit? Nem bánom!

Úgy döntök, igenis jó életem volt. Boldog voltam, mindenem megvolt. Ez csak egy próba, hogy elbizonytalanítson. Igenis elértem, amiről sokan csak álmodnak. Nincs mit megbánnom. Ez a… kedves rák… nem fogja letörni az önbecsülésemet!

– Nem érdekel, mi az ítélet – vágom oda dacosan. – Az élet értelme, hogy kiélvezzük.

– Szóval ezt tanultad meg? Ez a végső szavad?

– Igen, ez az egyetlen logikus dolog. Nem szólhat arról, hogy meg kell fosztanunk magunkat az élményektől és tapasztalatoktól.

– És mi van a többi emberrel?

– Mindenki a saját sorsáért felel, nem az én dolgom. Sajnos időnként el kell nyomni másokat. Ilyen a természet: örökös versengés.

– Tehát azt állítod, hogy a létezés végső célja saját magát elpusztítani a különböző élőlények harcán keresztül?

– Azt hiszem. Nem tudom; így összefoglalva tényleg ellentmondásosnak tűnik. Akkor nem jöttem rá, mi a végső cél. Vagy ez lenne az? Megtalálni, hogy mi az élet értelme?

– A te életed értelme a tanulás. És még nem tanultad meg a leckét, ezért újjá fogsz születni.

– Tessék?

– Ezúttal egy olyan életet kell leélned, amelyben szegény maradsz és minden nap szigorúan be kell osztani a pénzedet.

– Várj! Nem lehetne, hogy folytatom, ahol abbahagytam? Hiszen most tanultam tőled sok mindent, így okosabban tudom csinálni – próbálok alkudozni.

– Ez nem így működik.

– Azt mondtad, a tanulás a cél. Most tanultam, akkor miért nem innen folytatjuk?

– Az odalent töltött időd alatt kell tanulnod! Én nem a tanár, hanem a bíró vagyok.

– De ha mindent elölről kezdek, akkor semmi értelme nem volt az eddigi tanulásnak!

Kezd elhatalmasodni rajtam a kétségbeesés. Valahogy csak most tudatosul igazán, hogy tényleg elveszítek mindent.

– Elég! Hogy mersz ellenkezni a bíró döntésével?! Az ítélet megszületett.

Ahogy mély, parancsoló hangja betölti a termet, az utolsó reményszikra is kialszik; elönt a mérhetetlen szomorúság. Az életem során többször is kerültem veszélyes helyzetbe, amikor nem sokon múlt, hogy elveszítsem a céget, de ez egyikhez sem fogható. Mindentől el vagyok választva, az összes emlékem, tudásom feledésbe merül. Ekkor bevillan, hogy ez már nem először történik. Kezdenek emlékek derengeni; történések, emberek, érzelmek, amiket nem tapasztaltam, de mégis emlékszem rájuk. És a fájdalom! Minden egyes alkalommal mérhetetlen fájdalmat éreztem, mikor elvesztettem őket. Ezek a korábbi életeim. És a bíró előtt is már sokadszorra állok. Emlékszem már. Mindig leéltem egy életet, ide kerültem és meggyászoltam a veszteséget. De minden alkalommal tanultam valamit, több lettem általa. Ezek a tapasztalatok végig bennem voltak, csak nem tudatosan. Befolyásolták a döntéseimet, csak tudat alatt. Még mindig nem értem, mire jó ez az egész. Olyan, mintha ez lenne az univerzum kínzókamrája. Gyűjtögess, szeress, gyarapodj, de aztán mindent elveszünk. Beteg egy játék ez. Kell, hogy legyen valami célja… kísérlet… kutatás?

– Látom, kezd már derengeni – szól a bíró.

Egy tudományos kísérlet! Ezek nem is az én életeim! Ahogy erre rájövök, érzem, hogy a környezet változni kezd, körülöttem minden hullámzik. Az átalakulás végén már két trón van a teremben egymással szemben. Az egyikben ugyanúgy a bíró ül, a másikban pedig én. A testem ugyanolyan rákszerű és fémpáncéllal borított, mint az övé.

– Na, végre visszatértél – mondja megkönnyebbülten a bíró. Hangja már nem mennydörgő és érzelemmentes, hanem velem egyenrangúként beszél.

– Azt hiszem, igen. Illetve alakul. Folyamatosan visszatérnek a dolgok a ködből.

Fokozatosan jönnek vissza az emlékek. Ez az egész nem is valódi, csak egy szimuláció. Nem emberi lény vagyok, hanem az egyik kutató ebben a kísérletben.

– És milyen élmény volt a visszatérés? – kérdezi kíváncsian Aizervi. Ez a bíró valódi neve. Ő igazából nem is bíró, hanem egy kutatótársam. – Elvégre a te ötleted volt.

– Igen, igen, megvan. Ami azt illeti, nem rossz. Persze voltak traumatikus részek, de határozottan kevesebb, mint korábban.

Rájöttünk, hogy a szimuláció akkor működik a legjobban, ha ideiglenesen töröljük a résztvevő emlékeit. Így teljesen elhiszi, hogy ami vele történik, az az ő élete. Sajnos a szétkapcsolásra még nincs kidolgozott módszerünk. Mint kiderült, rendkívül nagy traumát okoz csak úgy lekapcsolódni a gépről. Megviselte az alanyokat a kilépés, és időbe telt, míg visszatértek az eredeti emlékeik. Egy alkalommal az illető bele is őrült a dologba. Hogy ilyen ne forduljon elő többé, kidolgoztunk úgynevezett „előszobákat”. Ezek elkülönülnek a fő szimulációtól, átmenetet képeznek a belső és külső világ között. Itt próbáljuk meg visszahozni az alany eredeti emlékeit és visszaszoktatni őt a valósághoz. Akárcsak búvárkodás után, a keszonkamrához hasonlóan. Többféle forgatókönyvet kipróbáltunk, több-kevesebb sikerrel. Volt olyan, ahol megrendeztünk egy földönkívüliek általi elrablást. Volt olyan, ahol azt hitettük el az alannyal, hogy valójában ő a földönkívüli, csak kiskorában a bolygóra zuhant. De számomra az egyik kedvenc változat az volt, mikor azt hitettük el velük, hogy valójában istenek leszármazottjai. Akárhogy is, mindegyiknél az volt a cél, hogy fokozatosan kiemeljük őt a társadalomból, aminek tagjának gondolta magát. Megpróbáltuk felkészíteni arra, hogy ő más, nem oda tartozik. Ezt a gondolatot addig erősítettük, amíg elő nem jöttek az eredeti emlékek. Persze egyik sem volt zökkenőmentes, mindig járt valamennyi traumával is. A legutóbbi ötletem az volt, hogy támaszkodjunk a vallásokra. Úgyis az emberi kultúra fontos része, így ha ilyen jellegű megtapasztalás éri, tulajdonképpen valamennyire fel van rá készítve. Hiszen ha nem is hívő, akkor is hallott már a túlvilágról, és ettől kevésbé váratlan, könnyebben elfogadható lesz a helyzet.

– Mindenképpen traumával jár annak a tudata – folytatom tapasztalatom kifejtését –, hogy elveszítesz mindent, vége az életednek. De emlékszem, hogy el tudtam fogadni, hogy tényleg ez a rendszer. Azt hiszem, működik ez a vallásos irány. Mivel egész életed alatt sugallják a különböző túlvilágelméleteket, így amikor megtörténik, könnyebb elfogadni.

– Akkor jó. Mikor Thuilthun szerencsétlenkedve meglátogatott és még azt is mondtad, hogy átverés az egész… hát azt hittem, nem fog működni és kénytelenek leszünk a régi, drasztikus módszert használni. Az meg elég rizikós menet lett volna.

Thuilthun játszotta a kaszás-postás szerepét. Elmosolyodok munkatársam aggodalmán.

– Látod? Nem szabadultok meg tőlem ilyen könnyen.

– Oké, nem is akarunk. Nagyon mérges lettem volna, ha kihúzunk téged és beleőrülsz a dologba. Nem is értem, miért neked kell ezeket tesztelni. Te tudós vagy, nem kísérleti alany.

– Ne kezdjük elölről! Kell a saját tapasztalás is, hogy többet tanulhassak róluk. A beszámolók részletesek, de azt nem tudják átadni, hogy milyen érzés embernek lenni, milyen lehet az ő fejükben létezni.

– Ezzel nem értek egyet. Nekünk csak a döntéseik, a gondolkodásmódjuk a fontos.

– Akkor érted meg igazán a gondolkodásukat, ha az ő szemükkel látod a világot. De most ne ezen vitázzunk! Jöhet a következő élet!

– Micsoda?! – hüledezik Aizervi. – Még egy szimuláció?! Szünetet is kell tartanod. Lehet, hogy most nem érzed, de a testedet megterheli. Nagyon fog fájni, mikor lecsatlakozol.

– Nyugi, bírom! Máskor is csináltam hármat egyhuzamban.

– És aztán szarul is voltál, emlékszel?

– Jó, akkor válasszátok az egyik rövid életet. Mondjuk 10 év.

– Oké. – Aizervi nagyot sóhajt. – 10 év. Maximum!

– Remek, készen állok!

– Nem vagy százas.

Hirtelen minden eltűnik, ismét a sötétségben lebegek testetlenül; megkezdődik a szimuláció betöltése. Fokozatosan halványulnak az emlékeim. Ez a legizgalmasabb rész. Mint amikor egy teljesen idegen, feltérképezetlen területre téved az ember. Nem tudhatja, hogy mi vár rá, mi van előtte. Óvatosan tapogatózik előre; minden lépés egy új felfedezés. Sajnálom, hogy személyesen már nem találkozhatunk ezzel a fajjal. Biztos vagyok benne, hogy hasznos együttműködést tudtunk volna kialakítani. Látom a hasonlóságokat a mi fajunk és az emberiség között. Nagyon érdekesnek és összetettnek tartom a világukat, a kultúráikat; kár is lenne érte, ha ez mind elveszett volna. Hatalmas szerencse, hogy őseink több ezer éven keresztül rögzítették a Föld bolygó történelmét és ezzel együtt az emberiséget is. Úgy tartották, hogy minden bolygót meg kell figyelni, amin élet alakult ki. És milyen igazuk volt. Rengeteg információ lapul ezekben a felvételekben, amikből hasznos tanulságokat vonhatunk le: Mik voltak azok a döntések, amik a kihalásukat okozták? Vajon megállítható lett volna a folyamat? Ha ezekre választ találunk, akkor nem csak őket tudjuk jobban megérteni, hanem okulhatunk is belőle, amivel a saját társadalmunkat tudjuk még bölcsebbé tenni.

Kezd minden zavarossá válni, az emlékeim egyre halványulnak. Hamarosan teljesen rákapcsolódom a szimulációra. Már nem is tudom, hogy mi a nevem… és… hogy kerültem ide. Meleg, nyugtató sötétség vesz körbe; jó érzés. Valami történik, mozgás van körülöttem. Az eddig megszokott környezetem változik, szűkül. Ez nagyon rossz érzés, nem akarom. Aztán hirtelen a hidegben és vakító fényben találom magam. Homályos foltok mozognak körülöttem és rengeteg új érzés tör rám hirtelen. Ez sok… túl sok és én ordítok, ahogy csak bírok.