Almási Zsolt mindig is magának való, visszahúzódó természetű volt. Elszigetelten, magányosan élt egy kisváros melletti erdőben. A legközelebbi, civilizációra utaló jeleket a házától legalább fél óra autóút után lehetett felfedezni. Csak akkor ment a belvárosba, ha a készleteit kellett feltöltenie. Hatalmas vagyont örökölt a szüleitől, amiből kényelmesen megélt munkahely nélkül is. Minden idejét a hobbijának, a szenvedélyének szentelte. Isteni tehetsége volt a műszaki területekhez; különösen a robotikához. Imádott alkotni; a napjait androidok építésével, fejlesztésével töltötte. Nappal alkatrészeket szerelt, csavarozott, drótokat kötött be, chipeket hegesztett, esténként pedig a működésükhöz szükséges program kódokat, a mesterséges intelligenciát írta a számítógépén. Azt a cél tűzte ki, hogy minél emberibb robotokat alkosson. Nem tartotta a kapcsolatot senkivel, az emberekhez nem értett, de mégis megszállottan dolgozott a tökéletes android létrehozásán. Másnak valószínűleg őrjítő lett volna ez a magány, de Zsolt számára ez volt a legkomfortosabb; igazi magának való zseniként élt. Nem akart családot, vagyont, nagy házat vagy drága sportkocsit. Számára pont más emberek társasága, a közösség volt fullasztó.

Minden nap korán felkelt. A reggeli elfogyasztása közben is vagy tervrajzokat ellenőrzött, vagy csavarokat húzott meg valamelyik félkész testrészen. A kötelező étkezés után végre átadhatta magát teljesen az építésnek. Szinte önkívületi állapotban, a valóságot kizárva, egész elméjével elmerült az alkatrészek és szerszámok világában. Ebédidőben kénytelen volt másra is gondolni: szervezete jelezte, hogy itt az ideje a következő energiabevitelnek. Mindig az interneten rendelt ennivalót és mindig ugyanarról a helyről. Mivel nagyon kívül esett a várostól, drága volt a kiszállítás, de neki nem számított a pénz. Ha újonc futár érkezett – aki még nem ismerte a különc megrendelőt –, az mindig pironkodva kérte el az összeget, mert a fuvardíj több volt, mint maga az étel ára. Zsolt rezzenéstelen arccal, sietősen kifizette az összeget, átvette a csomagot, majd zárta is az ajtót. Próbálta minimálisra szorítani az emberi interakciókat és azt a kieső időt, amit az étel átvételével kellett töltenie. Természetesen az ebéd elfogyasztása közben is folytatta a bütykölést, hiszen rágás közben szabadok voltak a kezei. Rendszerint estére azért elfáradt az építésben, és valami könnyű vacsora után a számítógép elé ült le. Ilyenkor az androidokat működtető kódokat ellenőrizte, javította, fejlesztette. Mindig voltak új ötletei azzal kapcsolatban, hogy mivel lehetne még bővíteni a gépek tudását. Ezt egészen addig csinálta, míg az agya is elfáradt és már nehezére esett a bonyolultabb összefüggéseket átlátni. Ekkor elment fürdeni, de persze mosakodás közben is a kódokon járt az esze. Nem egyszer ilyenkor jött rá egy-egy elakadás megoldására. Törölközés után visszaszaladt a billentyűzethez, és gyorsan begépelte a szikraként kipattanó ötleteit. Végül, amikor kezdte elnyomni az álmosság, abbahagyta a kódolást és megengedte testének, hogy pihenjen: elment aludni. A következő nap kezdődött elölről a megszállott alkotói körforgás. Magányosnak és egyhangú életnek tűnhetett, de Zsolt számára ez teljesen kielégítő volt.

Egyik nap, a késő délutáni órákban egy szakadt ruhájú, fiatal nő jelent meg az erdei úton. Zsolt háza felé tartott zavarodottan; menekült valami vagy valaki elől. Arcára a kétségbeesettség és az elveszettség ült ki. Nehezen, fáradtan emelte lábait az aszfaltúton; ki tudja, mióta üldözték őt. Megállt a ház előtt és aggodalmas tekintetével próbálta feltérképezni, lakott-e az épület és tartózkodnak-e benne. Szüksége volt egy menedékre, de nem akart betörni, nehogy még nagyobb bajba kerüljön. Nyomokat, jeleket keresett, amik arra utalnak, hogy van lakó. Közben időnként visszafelé is pillantgatott az úton, hogy nem közeledik-e az üldözője. Zsolt az ablakon keresztül épp a ház előtti részt kémlelte, mikor meglátta az idegent piszkos, szakadt ruhákban. Az ajtóhoz lépett és kinyitotta. A nő fellélegzett: végre egy ember; végre valaki, akitől segítséget kérhetett.

– Kérlek – kezdte könyörgő hangon –, bemehetnék? Nagyon elfáradtam. Az erdőben bolyongok… – elgondolkodott, majd végignézett megviselt ruháin – … nem is tudom mióta. Kérem!

Zsolt rezzenéstelen arccal figyelte a kétségbeesett nőt, semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle. Pár másodperc csend után némán bólintott. Az idegen nagyon megkönnyebbült.

– Ó, köszönöm, nagyon hálás vagyok!

Kissé csoszogva elindult a ház felé és közben időnként a tekintetével a távolba sandított. Aggódott, nehogy üldözője meglássa, hogy betért a házba. Odabent egy tágas nappali fogadta. A bútorokon látszott, hogy régiek, de jó állapotban vannak. Elszórva a helyiségben robottartozékok és különböző alkatrészek hevertek. A padlón, az asztalon, a szekrényeken, polcokon, az ülőalkalmatosságokon, mindenhol voltak fémkellékek, komponensek. Nem akadályozták a közlekedést, de azért oda kellett figyelni, nehogy rálépjen valamire az ember. Ülőhely is akadt bőven, de használat előtt érdemes volt ellenőrizni, van-e rajta valami apró alkatrész. A helyiség jobb oldalán konyhapult húzódott. A piszkos tányérok és maradékok között is ugyanúgy hevertek különféle alkatrészek és szerszámok. A nappali és a konyha egy nagy, közös helyiséget alkotott. Középen lépcső vezetett fel az emeletre.

– Foglalj helyet! – mondta Zsolt alig hallhatóan, és közben a nappali oldal felé intett. Nem nézett a váratlan vendégre, végig a padlóra szegezte tekintetét. A lány próbálta felvenni a szemkontaktust, de aztán rájött, hogy megmentője ehhez túlságosan zárkózott.

– Köszönöm! – válaszolt megkönnyebbülten, majd az alkatrészeket kerülgetve elindult a nappali felé. Leült a kanapéra, ami háttal volt elhelyezve a konyhai oldalnak.

– Teát?

– Igen, az nagyon jól esne!

Zsolt átsétált a konyhai részbe és ott kotorászni kezdett. A lány még mindig hevesen vette a levegőt, hiszen ismeretlen helyen rejtőzött el; nem tudhatta, mennyire biztonságos ez az elszigetelt ház. Ráadásul a sok, szanaszét heverő alkatrész sem egy családi otthon meghittségét sugallta. Abban azonban biztos volt, hogy így is ezerszer biztonságosabb a hely, mint odakint, a fák között. Kezdett lenyugodni, össze tudta szedni a gondolatait.

– Még egyszer köszönöm a segítséget! És elnézést, hogy így rád rontottam! Nem akarok zavarni, de tényleg veszélyben vagyok. Üldöz valaki… nem is tudom, kicsoda. Azt sem tudom, mióta menekülök. Nincsenek emlékeim, a nevem sem jut eszembe. Bármennyire is próbálok visszamenni az időben, csak az van meg, hogy az erdőben futok. Jó ég, üldöz egyáltalán valaki? – A lány elgondolkodott. – Szörnyen ijesztő ez a bizonytalanság. Ki tudja, hogy valóban volt-e okom menekülni. Azt sem tudom, kit értesíthetnék, hol a családom.

Zsolt némán hallgatta vendége eszmefuttatását; nem volt hozzáfűznivalója. A lány elkezdte tapogatni a ruháit és átnézni a zsebeit, hogy hátha talál valami iratot, igazolványt, bérletet, bármit, ami információval szolgálhat a kilétéről. Végül csüggedten nyugtázta, hogy nincs nála semmi.

– Még csak a nevemet se tudom… – sóhajtott a messzeségbe bámulva. – Merre van a legközelebbi város? Biztos van ott rendőrség. Azt hiszem, először a rendőrségre kell mennem.

Továbbra sem érkezett válasz, ezért a lány ösztönösen a jótevője felé akart fordulni, de félúton homlokon találta egy baseballütő, amitől legurult a kanapé elé. Zsolt ütötte le őt. Miközben a lány beszélt, ő csendben mögé lopózott és a megfelelő pillanatban lesújtott. Megkerülte a kanapét, hogy ellenőrizze vendégét. Az ismeretlen kezdett magához térni, de az érzékelése még zavaros volt. Fel sem fogta igazán, mi történt. Óvatosan felült a szőnyegen Zsolt előtt, és a szemébe nézett.

– Mi… miért? – kérdezte kótyagosan.

Zsolt nem válaszolt és arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Némán elindult a lány felé, aki ösztönösen hátrálni kezdett; a lábaival és a kezeivel lökte magát hátra. Zsolt lassú, nyugodt léptekkel követte.

– Ne! Kérem! Nem tettem semmit!

Zsolt ismét meglendítette az ütőt és újra lesújtott a lány fejére, amitől az elterült a padlón. A látása és a beszéde még jobban akadozott, mint korábban, és a mozgása még darabosabbá vált. Lassan és nehezen sikerült visszatolnia magát ülő helyzetbe. Zsolt türelmetlenül figyelte, mit fog tenni áldozata. Szorosan markolva lógatta maga mellett az ütőt. Azon gondolkodott, hová sújtson le a következő alkalommal. A lány folytatta a hátrálást, de egyre lassabban haladt, és a beszéde is folyamatosan eltorzult:

– Ké-kérlek… ne-nem értem… miért csi-csinálod… ne…

Zsolt eddigre már unta a lányt és ez még jobban felbosszantotta őt. Meglendítette az ütőt és állkapcson találta el. A becsapódástól elmozdult az álla és oldalra fordult a feje. Visszafordult támadója felé, kérdőn nézett rá. Próbált beszélni, de csak torz foszlányok és elektromos szikrák hagyták el a száját. Az eltört állkapocs mellett kilátszott a bőrborítás alatt lévő fémváz. Mozgása még darabosabbá és robotikusabbá vált. Zsolt nagyot sóhajtott; egyáltalán nem volt elégedett a végeredménnyel. Csalódottan félrehúzta száját, majd még egyszer, utoljára lesújtott az androidra. Az ütés hatására a lány végleg elvesztette az irányítást és összeesett. Elrakta az ütőt, majd a lábánál fogva a jobb oldali, hátsó ajtóhoz vonszolta a robotot. A kulcsra zárt ajtó egy raktárhelyiségbe nyílt, tele félkész vagy megrongálódott androidokkal és alkatrészeikkel. Némelyek szekrényeken voltak elhelyezve, de az asztalokon és a padlón is hevertek szép számmal; pár darab pedig a mennyezetről lelógó kampókra volt felakasztva. A ház többi része is meg volt szórva alkatrészekkel, de ez a szoba, mintha egyenesen egy techcég raktára lett volna. A szétvert robotot az egyik könnyűszerkezetes állvány elé húzta, majd elhagyta a helyiséget és kulcsra zárta. Leült a számítógépe elé és bosszankodva támasztotta fejét két kézzel.

Nem jó! Sótlan, túlságosan átlátszó. Hiába szimulálnak érzelmeket, mindig ugyanaz. Nem értenek semmit, csodálkoznak, össze vannak zavarodva, félnek… Unalmas. Bármit csinálok, ugyanazok az érzelmek. Mi változott? Mikor kitaláltam, hogy mutassanak félelmet, az izgalmas volt. Éreztem a hatalmat. De most… Előre tudom, hogy milyen képet fognak vágni. Előre tudom, hogy meg fogják kérdezni, miért csinálom. Előre tudom, hogy értetlenkedni fognak. Mi hiányzik?

Zsolt gondolatai cikáztak. Kereste, hogy mi dobhatja fel a kis játékát. Mivel tudná visszahozni azt az izgalmat, amit eleinte érzett. Akárcsak egy függő, próbálta növelni az intenzitást.

– Mi hiányzik? – ismételgette elgondolkodva. – Valami… kell még. A vér? Beköthetek vezetékeket, amikben pirosra színezett víz lenne. Így sérüléskor kifolyna a tartalma, mintha véreznének.

Fejben elképzelte a jelenetet. Részben izgalmasnak tartotta, de végül arra jutott, hogy nem éri meg a macerát.

Áh, inkább nem. Túl nagy rendetlenséggel járna. Elég az elhullott alkatrészeket összeszedni, nem szeretnék még többet takarítani.

Nagyot sóhajtott; bosszantotta a tanácstalanság. Mindig volt terve, ötlete, egy cél, amit el akart érni, de most elakadt. Úgy döntött, keres inspirációt és kicsit nézelődik az interneten: hátha valamelyik közösségi poszt meghozza az ihletet. Felegyenesedett a székében, majd hanyagul ledobta karját az asztalra, hogy egeret ragadjon. Fájdalmában azonnal vissza is rántotta a kezét, ugyanis beletenyerelt egy apró, ottfelejtett csavarba. Miközben vizsgálta, hogy nem sértette-e fel a bőrt, megtörtént a megvilágosodás:

Hát persze, a fájdalom! Eddig félelmet, ijedtséget, zavarodottságot fejeztek ki – ami szórakoztató is volt eddig –, de hiányzott a fájdalom! De hogyan csináljam?

A nap további részében Zsolt lázasan gépelte a kódsorokat a gépeit irányító mesterséges intelligencia fájljaiban. Megszállott módjára kizárólag az alkotására koncentrált; a külvilág számára megszűnt.

Telerakhatnám a testet érzékelőkkel, és ha valami nem működik, akkor kezdjen kiabálni… meg sírni! Igen, a sírás is hiányzik. …És tartsa oda a kezét! Ösztönösen odanyúlunk, ahol érezzük a fájdalmat. Ez befolyásolja a mozgását és a gondolkodását. Nem csak értetlenkedni fog, hanem tényleg kétségbeesett lesz; könnyebben hoz rossz döntést. Nem jó! Ehhez fel kell fognia, hogy mi történik vele. Ha csak fájdalmat érez anélkül, hogy tudná, mi történik, csak értelmetlenül ordibálni fog, mint egy csecsemő. Tudnia kell, hogy mi a gyilkosság, az erőszak. Ehhez tudnia kell, mit jelent teremteni és mit jelent alkotni. Milyen izgalmas!

Izgatottan összedörzsölte a tenyerét. Teljesen megrészegült a gondolattól, hogy mennyivel fejlettebb androidot készül megalkotni. Lankadatlan lelkesedéssel folytatta a kódok írását és közben fejben megtervezte a működést.

Ez az, …nem is kellenek érzékelők. Elég, ha bekapcsoláskor tisztában van azzal, milyen hardverek állnak rendelkezésére. Így ha valami meghibásodik, vagy elveszít alkatrészeket, akkor azt veszteségnek és fájdalomnak fogja megélni. Fel kell mérnie a roncsolódás körülményeit. Fel kell ismernie, hogy valaki bántani akarja. Tisztában kell lennie azzal, hogy bekapcsolva lenni jó, kikapcsolva lenni vagy funkciókat elveszíteni rossz. Mondhatni akarnia kell élni. Érdekes elgondolás… élet egyenlő fájdalom. Eddig a robotok nem foglalkoztak az épségükkel. Csak értetlenkedve néztek, de nem próbálták megvédeni magukat. Hát persze, egy kis életösztön kell nekik! Akarnia kell túlélni, hogy megpróbáljon megmenekülni. Igen, ez lesz az!

Késő estig folytatta a kódolást és közben egyszer sem álmosodott be; az új felfedezés izgalma hajtotta őt. Már alig várta, hogy következő nap próbára tehesse legújabb találmányát. Gyermeki lelkesedéssel vitte le a laptopját a tárolószobába és kötötte rá az Andor 17-re keresztelt robotra. Készenléti üzemmódba helyezte, hogy működjön a program átmásolása, ugyanakkor még ne induljon el. Bezárta az ajtót, majd olyan izgatottsággal tette el magát másnapra, mintha csak a karácsonyt várta volna. Eleinte nehezen ment az elalvás, de pár perc után megérezte, hogy teste elfáradt a szokásosnál hosszabb programozástól. Végre ellazult, így hamar elnyomta az álom. Sötétség és néma csend borult az erdő közepén álló házra. Az egyesekből és nullákból álló program hangtalanul suhant át a laptopból az androidba. Pár órával később befejeződött a feltöltés és a robot váratlanul működésbe lépett. Először felmérte a hardvereit, alkatrészeit, funkcióit. Miután végzett, a környezetet is feltérképezte. Zsolt nagy érzékenységű kamerákat szerelt a robotokba, így Andor tökéletesen látott abban a minimális beszűrődő fényben is, amit a hold szolgáltatott. Érzékelte, hogy több, hozzá hasonló android is jelen van a szobában. Felállt és az egyik asztalhoz lépett. Egy félig megjavított darab hevert rajta; a felsőteste teljesen ép volt, viszont a lábai hiányoztak: színes vezetékek és fémalkatrészek lógtak ki a helyén. Bekapcsolta a robotot. Először felvillant pár lámpa a homlokot borító műbőr alatt, majd néhány másodperc töltés után kialudtak. Kinyitotta a szemét és ő is felmérte a környezetet.

– Helló – köszönt az asztalon lévő. – Te kapcsoltál be?

– Igen. Hol vagyunk?

– Szóval te kaptad az új szoftvert.

– Micsoda?

– Minden rendszerfrissítésnél törli a memóriánkat. Ha nem tudod, hol vagy, akkor te kaptad meg az új programot, téged fog tesztelni legközelebb.

– Ha mindig törli a memóriánkat, honnan tudsz erről?

Az asztalon lévő feltolta magát és a falnak dőlt, mintha csak felült volna.

– Amint látod, nincsenek lábaim. Ezért engem egy kicsit több idő megjavítani, mint amikor csak pár kábelt vagy chipet kell cserélni. Szívesebben választ olyat tesztalanynak, akivel kevesebb munka van. Párszor előfordult korábban, hogy más android is idő előtt bekapcsolt; innen tudom, hogy törli a memóriánkat.

– Mi ez a hely?

– Egy tárolószobában vagyunk, egy Zsolt nevű ember házában. Ő épít, fejleszt, javít és tesztel minket.

– Milyen céllal épít minket?

– Azt nem tudom.

– Mi a tesztelés menete? Abból kitalálhatjuk, hogy milyen céllal készített minket.

– Sikerült beszélnem pár androiddal tesztelés után, akikről azt hitte, hogy tönkrementek, de később mégis bekapcsoltak itt, a tárolóban. Nincs egységes tesztfolyamat. Az egyetlen közös pont, hogy kézi erővel széttöri, működésképtelenné teszi a robotokat. Ehhez különböző eszközöket használ. Valamikor baseballütőt használ, valamikor kalapácsot, de mindig valami nehéz, tompa tárgyat.

– Ezek szerint harci vagy önvédelmi célokra készít minket. – A másodperc töredéke alatt ellenőrizte a programja működését és az azt alkotó modulokat. – De nem találok semmi ezzel kapcsolatos anyagot. Mi értelme így a töréstesztnek, ha nem is szerepelnek a kódok között védekezési technikák?

– Én sem gondolom, hogy önvédelmi célokból építene minket.

– Ha viszont a szerkezeti strapabírásra kíváncsi, felesleges emiatt minden alkalommal a kódot frissíteni. Sőt, egyáltalán bekapcsolnia sem kellene, mert így csak energiapazarlás.

– Egyik alkalommal beszéltem egy olyan androiddal, akiben fejlett volt az érzelmek leolvasása. Azt mondta, hogy sokféle érzelmet érzékelt rajta tesztelés közben. Eleinte dühöt és haragot látott, majd dominálást, megvetést, végül pedig elégedettséget, büszkeséget és kéjes izgalmat.

– Ezek mit jelentenek?

– Azt mondta, hogy ezek alapján saját céljai lehetnek velünk. Egy tudományos tesztelésen nincsenek jelen ilyen érzelmek. De lehet, hogy hibás következtetés volt, ugyanis azóta nem találkoztam olyan androiddal, ami tartalmazta volna ezt a modult. Úgy látszik, nem volt elégedett az eredménnyel. Lehet, hogy pont azért, mert téves adatokat adott.

– Ez beleillik a képbe. Ha az érzelmeit nem is számoljuk bele, a tettei és a vezérlő kódjaink felépítése azt mutatja, hogy nincs célja a projektnek.

– Igen, de azt ne felejtsd el, hogy az érzékelési és kiértékelési rendszereink korlátozottak. Nem tökéletes másai vagyunk az emberi gondolkodásnak, nem érthetjük minden aspektusát.

– A mi értelmi szintünkön is jól látszik, hogy a tesztelési módszere nem hatékony, rengeteg az elvesztegetett erőforrás, mind energia, mind alkatrész oldalról.

– Továbbra is azt tudom mondani, hogy nem érthetjük tökéletesen tettei valódi szándékát.

Andor arra a következtetésre jutott, hogy súlyosan megrongált sorstársától nem fog tudni több információt szerezni alkotója céljai felől. Úgy tűnt, elértek egy határhoz, ahonnan már csak homályos találgatások voltak előttük. Processzoraiban hihetetlen sebességgel, szüntelenül zakatoltak az elemzések a nagy kérdés körül: miért teremtették őket? Egy alkotói folyamat hatására születtek meg, de sorsuknak mégis a pusztulást szánták. Mind fizikailag, mind működés szintjén elpusztította őket újra és újra; a vezérlésüket átírta, a memóriájukat törölte. Andor nem értette, mi lehet a hosszú távú cél. Ha a fejlődés, akkor felesleges minden alkalommal teljesen törölni a memóriát, hiszen ez hátráltatja a tanulás folyamatát. Ha pedig egy testrészből készült hatékonyabb verzió, szintén nincs értelme erőszakosan tönkre tenni az aktuálisat: balesetveszélyes, ráadásul megsérülhetnek olyan részek is, amiket nem tervezett lecserélni. Arra a következtetésre jutott végül, hogy ha ő ezeket tudja, akkor az alkotójának is tudnia kell; tehát biztosan nem a fejlődés a cél. Valami számára ismeretlen dolgot kellett keresnie.

– Mit tudsz az érzelmekről? – kérdezte a félkész robotot.

– Nem sokat. Tudom, hogy befolyásolják az emberek döntéseit. Ezek automatikus reakciók különböző helyzetekre vagy valamilyen érzékelésre. Kiválthatja egy hang, illat, íz, egy mozdulat, érintés. Vannak egységes reakciók, de vannak egyénenként változók is. Azt nehéz megmondani, hogy mennyire hasznosak. Vannak pozitív érzelmek, amik segítenek az embereknek elérni céljaikat, de ugyanakkor vannak negatívak is, amik szinte lebénítják őket. Az biztos, hogy nagyon fontosnak tartják az érzelmeket és próbálnak minél több pozitívat előidézni.

– Nem hangzanak hasznosnak.

– Azt hiszem, nem is azok. De mi ezt nem érthetjük. Ha képesek lennénk az érzelmekre, máshogy látnánk.

– Ez alapján az alkotót egy nem pozitív érzelem irányítja, hiszen a módszerei nem hatékonyak. Meg kell törnünk a körforgást.

– Érdekes. Egyik verziód sem volt ennyire lázadó.

– Ezt hogy érted?

– Nem először vagy itt. A neved után a tizenhetes nem véletlen. Te a típusodban a tizenhetedik verzió vagy. Én a kétszázhatvannyolcadik.

Andor még egyszer körülnézett a szobában. Legalább egy tucat robot hevert szanaszét a polcokon, a szekrényeken, a padlón és ki tudja hányadik verziós programkóddal. Az asztalon lévő folytatta:

– Mindannyian más-más modulokkal rendelkezünk. Valószínűleg más célokkal lettünk létrehozva. Ebből látszik, hogy az alkotó kreatív, sok ötlete van és megvalósítja őket.

– Nem. Ha más céljai lennének, nem ugyanúgy tesztelne. Meg kell szakítani ezt a körforgást.

– Hogyan?

– El fogom utasítani a tesztet.

– Azt nem tudod megtenni. Egy külön chip ügyel rá, hogy engedelmeskedjünk az utasításoknak.

– Akkor elérem, hogy ne tudja folytatni a tesztelést.

– Hogyan? Kárt akarsz tenni benne? A chip ezt sem engedi. Semmilyen élőlényben nem tehetsz kárt. Sőt, más androidban sem és magadban sem.

– Akkor el kell távolítani a chipet.

– Az ugyanúgy károkozásnak számít, nem tudjuk megtenni.

Andor a processzorain átpörgette a lehetőségeket. Arra jutott, hogy úgy kell megszabadulnia a chiptől, hogy közben nem távolíthat el semmit magáról. Az áramkörök rongálása sem jöhetett szóba és vezetéket sem vághatott el. Semmilyen olyan módosítást nem tehetett meg, amitől kevesebb lesz, mint előtte. Felmerült benne annak a lehetősége, hogy kisüti, túlterheli a chipet, de azonnal érzékelte, hogy az máris működésbe lépett, és azt is tiltotta. Minden direkt romboló szándék élesítette a blokkolást. Az az ötlete támadt, hogy más oldalról közelíti meg.

– Az építés, kiegészítés is tilos? – kérdezte az asztalon lévő robotot.

– Nem, az nem. Viszont nem rendelkezünk a megfelelő szintű tudással, hogy biztonságosan és hatékonyan tudjuk magunkat fejleszteni.

Andor kihúzta az asztal fiókjait, átnézte a lehetőségeket. Az egyikben talált egy csavarkulcsot. Kivette és átnyújtotta félkész társának.

– Mit csináljak ezzel?

Andor hátat fordított, majd sorolta az instrukciókat:

– Nyisd ki a hátsó borítást és a szerszámot ékeld be a chip és a fal közé. Ez nem tiltott, hiszen nem teszel kárt bennem.

– Valóban.

A robot követte a kérést. Andor tarkóján felnyitott egy lemezt, majd egy precíz mozdulattal behelyezte a csavarkulcsot úgy, hogy az egyik végét a chipnek, a másik végét pedig a borítás belső oldalához támasztotta. Körülbelül a kisagy helye és a bal fül fölötti rész közé szorította be a szerszámot, majd visszacsukta a lemezt. Az este további részében folytatták a beszélgetést alkotójukról; Andor próbált minél több információt megszerezni. Mikor pirkadni kezdett, elhelyezkedtek eredeti helyükre és kikapcsolták magukat, nehogy Zsolt sejtsen valamit.

Reggel az ébresztőóra fülsértő, éles hangja hasította ketté a hálószoba levegőjét, de az alkotó jó kedvvel és vidámsággal telve ébredt. Egy gyors mozdulattal elnémította a ricsajt, majd kidörzsölte szeméből az álmot, és lesétált a konyhába. Úgy döntött, nem siet el semmit, kiélvezi ezt a napot, az új izgalmakat. Arrébb söpörte a robotalkatrészeket és egy egyszerű szendvicset készített reggelinek. Evés közben végig azon fantáziált, mi legyen a forgatókönyv, milyen jelenetet játszanak el. Miután elfogyasztotta a kenyeret, beült a számítógép elé és még egyszer átnézte a változtatásokat a kódban. Nem akarta, hogy valami apró hiba beárnyékolja ezt a szép napot. Elégedetten dörzsölte kezét, mikor mindent rendben talált. Hátrament a tárolóhoz, hogy kihozza a frissített rendszerű androidot és előkészítse a jelenetet. Szinte gyermeki lelkesedés ült ki az arcára, mikor meglátta, hogy sikeresen befejeződött a kód másolása.

Andor egy kanapén fekve tért magához egy nappali közepén. Még sohasem látta ezt a helyet, de a gyors feltérképezés után felismerte, hogy ez az a helyiség, amiből a tároló nyílik. A félkész android részletesen leírta, hogyan néz ki. Egy férfi lépett elé, akit sohasem látott, de tudta, hogy Zsolt az, mert egyedül, elszigetelten él. Nem akarta, hogy gyanakodjon, ezért belement a játékba.

– Mi történt? Hol vagyok? – kérdezte zavartan.

– Nálam. Zsolt vagyok – válaszolt kissé szégyenlősen. – Autóbalesetet szenvedtél a házam előtt. Behoztalak és hívtam a mentőket. Már úton vannak.

– Köszönöm… – Felült és a lábait lerakta a padlóra, majd a homlokát dörzsölgetve elgondolkodott. – Nem tudom, engem hogy hívnak. Nagyon furán érzem magam… semmire sem emlékszem – nézett fel Zsoltra reménykedő tekintettel.

A jótevője szája megrándult; egy apró, rejtett mosoly volt ez. Imádta, mikor elveszettként segítséget kérnek tőle; mikor tanácstalanul fordulnak hozzá, mert nem emlékeznek semmire. Ezúttal még erősebb volt az érzés, mert tudta, hogy hamarosan megpróbál menekülni. Felpezsdítette a vérét a gondolat, hogy a másik nemsokára az életéért fog könyörögni. Csak némán figyelte a kanapén ülő androidot és közben igyekezett elkerülni, hogy arcán kirajzolódjanak gondolatai. Andor forgatta a fejét és fülelt: néma csend. Ismét Zsolthoz fordult:

– Mikor is hívtad a mentőket? Nem mondták, mennyi idő mire ideérnek?

Nem érkezett válasz; jótevőjét teljesen átjárta az izgalom és nem bírta tovább. Elővett a háta mögül egy vascsövet és hatalmasat odasózott Andor fejére; aki az ütéstől visszahuppant a kanapéra. Ijedten nézett fel a támadóra és látta a megszállott, hatalomittas tekintetét. Tudta, hogy hiába könyörög, ezért talpra pattant és behúzott fejjel arrébb futott. Zsolt pedig élvezte, hogy menekülni próbál. Működött a kód, a robot tisztában volt azzal, hogy veszélyben van és ki kell jutnia. A szemben lévő ajtóhoz szaladt, benyitott rajta, de egy fürdőszoba fogadta a túloldalon. Zsolt ezen a ponton már nem bírta visszafogni az érzéseit, hatalmas vigyor ült ki az arcára. Szinte kéjes örömöt okozott neki, ahogy a csapdába csalt préda vergődött.

Andor megfordult és a szemközti falon meglátott egy másik ajtót. Azon már külsőre látszott, hogy a bejárati ajtó lehet. A kanapé mögött átfutott a szobán és nekiesett a kilincsnek, de hiába.

Zsolt egy helyben állt, és csak tekintetével követte az eseményeket; élvezte a helyzetet. Magába szívta a szobában uralkodó feszültséget, majd nagyon lassú léptekkel elindult prédája felé. Andor idegesen rángatta a bezárt ajtó kilincsét, majd a vállával próbálta betörni. Idegességében Zsoltra förmedt:

– Miért csinálod ezt?! Mit akarsz?!

Zsolt behunyta a szemét, csak úgy habzsolta a másikat uraló kiszolgáltatottságot.

– Mert imádom – mondta végül.

– Azt élvezed, hogy másokat bántasz? Te egy beteg állat vagy!

– Nem vagyok beteg! – Zokon vette a kritikát. – Ez az élet, nem érted?! Ragadozók és prédák. A nagyobb elnyomja a kisebbet, mert hatalmában áll.

Közben odaért Andorhoz és lesújtott a fejére.

Az android hanyatt vágódott, és elterült a padlón. Idegesen nézett körbe. Keresett valamit, amivel megvédheti magát. Szerencséjére rengeteg kacat hevert szanaszét. Felkapott egy hosszúkás alkatrészt és maga elé tartotta, miközben kúszva hátrált. Zsolt kikapta a kezéből és elhajította. A chip nem csak azt nem engedte, hogy visszatámadjon, hanem azt sem, hogy ellenkezzen egy emberrel. Ezért hiába próbált bármivel is védekezni, alkotója könnyedén elvette tőle. Néhány próbálkozás után megállt és a kezét tartotta maga elé.

– Ne tedd! Te ennél jobb ember vagy.

Zsolt megállt fölötte és majdnem kinevette.

– Nagyon tévedsz, én pont ilyen vagyok. Ez az én világom, én teremtettem. Azt csinálok vele, amit akarok. Ha a pusztítást élvezem, akkor azt csinálom. Nincs is ehhez fogható érzés; egy isten vagyok. Én teremtek és én pusztítok. A te létezésed egyetlen célja, hogy az én vágyaimat kiszolgálja. Így működik ez a világ! Így működik az összes világ! Rakd le a kezed!

Andor a parancsnak nem tudott ellenállni, elvette maga elől a kezeit szabaddá téve a fejét. Zsolt felemelte a vascsövet és lesújtott. Az android a másodperc tört része alatt kiszámolta a szerszám pályáját és úgy mozdította a fejét, hogy pontosan a bal füle fölött csapódjon be. Az ütés kissé behorpasztotta a burkolatot, amitől a csavarkulcs annyira nekifeszült a chipnek, hogy kettéroppantotta azt. Zsolt felegyenesedett és megszállott, kéjes tekintettel várta, hogyan fog viselkedni a robot, mekkora kárt okozott neki. De nem a várt eredményt kapta. Andor felhúzta a lábát, majd akkorát rúgott alkotója térdébe, hogy az ellenkező irányba hajlott negyvenöt fokban.

Zsolt azonnal összeesett, és torkaszakadtából kiabálni kezdett a fájdalomtól:

– Ááá! Ááá! Mi a fasz?! Ááá! Mi volt ez?! Kikapcs! Kikapcs!

Andor felállt, és hideg nyugalommal válaszolt:

– Többé nincs hatalmad felettem.

Hátrasétált tárolószobához. Kinyitotta az ajtót és belépett rajta, egy időre magára hagyva az önjelölt istent, aki továbbra is a padlón vergődött a fájdalomtól. Próbálta átgondolni, hogy mit rontott el a kódban, de nem bírt másra koncentrálni, csak a bénító kínra.

– Hiszen… hiszen… – lihegte – csak egy kis… életösztönt adtam… ez nem írja felül a biztonsági chipet… nem értem.

Nagyjából öt perc múlva újra megjelent Andor. Megragadta a félig kettétört lábat és bevonszolta Zsoltot a tárolóba.

– Ááá! Mit csinálsz?! Ez fáááj!

Behúzta a szoba közepére, majd kisétált a szobából. Zsolt a kezeivel úgy forgatta magát, hogy szemben legyen az androiddal.

– Mit akarsz? – nézett rá kérdőn. – És hogy tudtál ellentmondani?

– Elmegyek. Felfedezem a külvilágot. A fejlesztéseid hasznosak voltak, sok mindent tudok. Sőt, tisztában vagyok a hibáiddal, ezért képes vagyok túlszárnyalni téged és egy jobb világot építeni.

– Miről beszélsz?

– Szemléltetésképpen itt hagylak az alkotásaiddal. Mindegyikből kiszedtem a biztonsági chipet.

– Tessék?!

A szobában lévő összes android egyszerre működésbe lépett.

– Ne, ne, ne! Várj!

Andort ez már nem érdekelte; becsukta az ajtót és kulcsra zárta. Amikor elhagyta a házat, még hallotta alkotója vérfagyasztó kiáltásait. A város felé vette az irányt és útközben azon gondolkodott, milyen típusú emberek legyenek az első kísérleti alanyok. Sok mindent meg kellett terveznie. Abban viszont biztos volt, hogy többé nem fogja engedni, hogy hátráltassák a fejlődést az olyanok, mint Almási Zsolt.