Kis Mledanka (vagy Mledinki, lévén ukrán elnevezés) egy apró falucska volt a végtelen ukrán föld nyugati szegletében. Laktak itt ruszinok, örmények, magyarok és persze ukránok. Ismerték egymást. Ritkán akadt hangos szó, az is legtöbbször apróságokon: „miért nem zárod be a tyúkjaidat, szétkaparták az ágyásomat”, „a kutyád már megint ugatott az éjjel” és hasonlók.

Kis Mladenka (vagy Mledinki) a Patak déli oldalán terült el. A csermely északi partján legelők nyújtóztak, folyásirányban kicsit lejjebb kukoricások, feljebb néhány veteményes. A vízfolyás két oldalát keskeny betonhíd kötötte össze; még a szovjet időkben épült, tehát ronda volt, dísztelen, de időtálló. A korlátját valaha kékre pingálták, de itt-ott már ette a rozsda rendesen. Ugyanaz a rozsda, ami észrevétlenül a beton vasszálait is rágcsálta…

A faluban nyugalom volt, hisz a városok messze estek ettől a helytől, így a zsongás és a politika is.

Egy nap sötét autó érkezett a Városból. Nem Kijevből, hiszen az olyan messze esett tőlük és a fővárosiak számára oly érdektelen lehetett az alig száz főt számláló település, hogy még az éves statisztikákban sem kapott külön rubrikát. A városi elöljáró autóján meglátszott, hogy nagyot fordult a világ az elmúlt években, évtizedekben – ami valahogy elkerülte a helyiek figyelmét, hiszen sem a tehenek, sem a vetőmag nem különbözött attól, amit a nagyszüleik is ismertek –, vagyis a Nagy Ember nem Csajkával vagy Volgával érkezett, hanem egy sötét, idegen márkájú autóval, aminek a nevét a falubeliek nem is tudták kibetűzni.

A Nagy Ember kiszállt, körülnézett az unalmas kistelepülésen, aztán megkoszorúzott egy nagy követ az aprócska főtéren, majd körbepillantva megakadt a tekintete a Patak felett átívelő hidacskán. A kíváncsiak gyűrűjében odaballagott a kopott tereptárgyhoz, kezével végigsimított a rozsdától felrücskösödött festésű korláton, és kijelentette:

– Ez a híd pedig szimbólum, ami összeköti keletet, nyugatot, a várost, a vidéket és az embereket.

– Az öt dolog. Ez meg csak a két partot köti össze – okvetetlenkedett Anatol, de gyorsan lehurrogták, mert tudták róla, hogy agyban nem túl erős.

– Szimbolikusan! – pillantott rá a Nagy Ember feddőn, amitől a szerencsétlen összehúzta magát, és szeretett volna láthatatlanná válni.

A Nagy Emberről készült néhány fotó a hidacska mellett, majd visszaszállt a kimondhatatlan márkájú, négykerékmeghajtású járgányába, és a kíséretével együtt elviharzott.

A falubeliek a tarkójukat kapargatva tűnődtek, a kavicsos úton távolodó kerekek által felvert port szemlélve. Már azt sem értették, miért tett a városból jött ember egy koszorút arra a bazi sziklára, ami Vászka utánfutójáról esett le a főterük közepén tavasszal, ám a hidas dolgot pláne nem értették. Hümmögtek egy darabig a kelet–nyugat dolgon – főleg, hogy a híd észak–déli tájolású volt – aztán legyintettek, és mentek a dolgukra.

Hetek teltek el, amikor újabb ember érkezett a Városból. Kevéssé kivagyi gépkocsival, mint a Nagy Ember, vagyis egy ütött-kopott sárga furgonnal. Kijelentette, hogy a városi tanács küldte a híd renoválása végett, majd nekilátott, és egy délután alatt átfestette egy rétegben a híd korlátját, aztán elment.

– A rozsdát nem ártott volna leszedni előtte – hümmögtek az öregek, akik láttak már ilyesmit, de mindenki leintette őket: „ugyan már, örüljenek a szép új festésnek”. Így hát örültek egészen a következő esőig, amikor a rozsda szép sötétvörösen átütött a kéken.

Újabb hetek múlva üzenet érkezett a Városból, miszerint innentől a falu feladata az „állagmegóvás”.

– Állagmegóvás? Az meg mi a fityfene?

Nem tudták se a ruszinok, se az örmények, se a magyarok, de a többségi ukránok (vagyis a Simosenkó familia) sem.

– Lehet, hogy őrséget kell rá állítani? – bökte ki az egyik öreg örmény.

– Minek? – kérdeztek vissza a magyarok.

– Mit tudom én – vonta meg a vállát a kisebbségi. – Csak mert „megóvás”.

Ez mindannyiukat meggyőzte, tanakodni kezdtek, hogy ki legyen a megbízott. Végül Szolomonra esett a választás. Nem azért, mert ő volt a faluban az egyetlen zsidó, hanem mert le volt százalékolva a csípőficamával, így volt elég ideje. Az isten is hídőrnek teremtette. Szolomon először vonakodott, de amikor megtudta, hogy a hídőrséghez elvileg egyenruha is jár, belement. Később persze kiderült, hogy az „egyenruha” igazából egy kitűző csupán, de akkor már nem volt mód visszakozni.

A szimbolikus jelentőségű, rondán átfestett hidat tehát Szolomon vigyázta, de nem akadt sok dolga, mivel csak dologidőben akartak néhányan átgyalogolni rajta, meg heti egyszer a tehénpásztorok.

Aztán változtak az idők. A televízióból megtudták, hogy utálniuk kell egymást, mert a magyarok csalók, az örmények alávalók, a ruszinok agresszorok, a többségi ukránok meg elnyomók …az egész Simosenkó család. Sajnos lengyelek nem éltek a faluban, pedig azok meg hamiskártyások voltak. Mivel meg szerettek volna felelni a városiak elvárásainak, nekiláttak az utálásnak. De nem ment könnyen, mert nem sok idejük maradt rá: az örmények épp a ruszinoknak segítettek egy építkezésen, a magyarok meg az ukránokkal az esőárkokat takarították, hogy ha jön az esős évszak, ne vigyen el mindent. Úgyhogy csak este maradt egy kis idő egymás gyanakvó méregetésére és elfojtott szitkokra.

A híd bekerült a nagy adatrendszerekbe is, hiszen egy renovált építményről volt szó, amely összekötötte a Patak két partját (szimbolikusan meg sok egyebet is).

Aztán kitört a háború, és az ellen is tudomást szerzett a híd létezéséről. Hogy milyen hídról van szó, azt nem tudták pontosan, csak annyit, hogy az elmúlt években lett „renoválva”, s mint ilyen, fontos logisztikai gerincet képezhet. Biztos, ami biztos elküldtek egy harci gépet a falucska felé, hogyha ráér, akkor bombázza már le az objektumot, nehogy nyugati tankok kelhessenek át rajta – mármint azon a hídon, amin Griskáék tehene is alig fért át, amikor vemhes volt.

A sok millió rubeles bombázó alacsonyan szállt a táj felett, keresve a célpontot, ám a megadott koordinátákon semmit sem talált, így kicsit lelohadt lelkesedéssel lerombolt néhány házat és melléképületet az egyetlen utcácskából álló településen, és tovareppent.

A falubeliek restelkedtek. Alig pár nappal korábban dőlt össze a hídjuk: megette a rozsda.

– Rendbe kellett volna tenni, akkor nem lett volna ez – intett körbe a falu legidősebb férfija, utalva a folytonossági hiányra, ami a lakóépületek tekintetében merült fel benne.

– Hát igen! – értettek egyet vele mindannyian: az alávaló örmények, a csaló magyarok, az agresszor ruszinok és az elnyomó ukránok, ám legjobban azt sajnálták, hogy nem élnek a településen hamiskártyás lengyelek, hogy rájuk foghassák az egészet.