mecena
összes megtekintés
: 195
új megtekintés
: 185
kedvencnek jelölve
: 1
hozzászólások száma (egyelőre nem működik)
: 0
Bejelentkezett felhasználóként több anyag olvasható, mint látogatóként! – [BEJELENTKEZÉS] / [REGISZTRÁCIÓ]

Kavisánszki Péter – Vak Lány

Várható olvasási idő: ≈ 13 perc

szerző által korrektúrázva

Kavisánszki Péter

VAK LÁNY

(novella)

 

 Nemrégiben kérdezte tőlem valaki, hogy mi volt az életem eddigi tizenhat éve alatt az a legemlékezetesebb dolog, ami megtörtént velem.

 Akkor nem tudtam rá mit válaszolni… De most már tudnék.

 Tamara…

 Egy kerek hónapja történt. Akkor még nem kezdődött el a tanítás a gimnáziumomban, és javában élvezte mindenki a nyár utolsó hónapját, és vele együtt a fülledt meleget.

 Én ezt a hónapot lustulás helyett nyári diákmunkával szerettem volna eltölteni.

 Rengeteg hirdetést átnéztem, és a rengeteg ajánlat közül kiválasztottam a legmegfelelőbbet, ami így szólt: „Egyetlen gyermekünk mellé társalkodót keresünk, napi hat-nyolc órában. Az árban majd megegyezünk. Óradíjat fizetnénk. Jelentkezni lehet…” és megadták a címet, és egy telefonszámot. Ilyesféle hirdetést ritkán lát az ember. Tehát valami bébiszitterféleségre lenne szükségük? Úgy gondoltam, hogy nem veszíthetek azzal semmit, ha megnézem.

 

 Másnap, ebéd után kerékpárra pattantam, és letekertem a város másik végébe, ahová a cím szólt.

 Egy kétemeletes, szép, kertes családi ház kapuja előtt álltam meg végül.

 Miután becsöngettem, egy középkorú nő fogadott kedvesen. Éppen indulni készült, így gyorsan elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok, és nagyon megörült nekem:

 – Téged ismerlek! Te Varró Orsolya fia vagy!

 – Igen, az vagyok – feleltem.

 – Ismerem jól a szüleidet! – mondta. – Kimondottan jókor jöttél! Épp munkába indulok, és csak késő este érek haza. A férjem sajnos csak hétvégenként van itthon, mert a sok munkája miatt állandóan utazik. Mivel általában napi nyolc-tíz órában dolgozom, a lányunk sokat van egymaga.

 – Hány éves a lánya? – kérdeztem, őszintén remélve, hogy nem annyira kicsi. A válasz azonban meglepett:

 – Májusban lett tizenöt éves – felelte, és már nem volt alkalmam többet kérdezni, ugyanis csak beszélt és beszélt, aztán magamra hagyott. – Tudsz estig maradni?

 – Persze – bólintottam, és már mondta is tovább:

 – Este hétig?

 – Ha kell. De haza kell szólnom.

 – Jó. A nappaliban van a telefon. Tudod, ma kivételes napom van. Este hétre hazaérek. Akkor majd megbeszéljük az óradíjadat. Érezd magad otthon, és ha megéhezel, vagy bármi, a konyhában találsz harapnivalót és gyümölcslevet. Jaj, úgy örülök, hogy egy ismerősöm fia vagy! Nehezebben bíznám ezt rá egy idegenre. Na, most már tényleg mennem kell! Sietek! Hello! – és azzal bevágta maga mögött a bejárati ajtót.

 Kinézve az ablakon láttam, hogy egy szép drága autóval hajt el.

 Miután eltűnt szem elől a kocsi, körülnéztem az alsó szinten. Eléggé jómódban éltek, az biztos! Amerikai konyha, márkás cuccok és bútorok. Ami a leginkább tetszett, az a több százezres HIFI berendezés volt, továbbá egy igen komoly házimozi-rendszer, amely ugyancsak biztosan nagyon drága lehetett. Látszott, hogy egy nagyon jómódú családhoz csöppent, de cserébe a szülők rengeteget dolgoztak, és nem volt idejük a gyermekükre.

 A döbbent nézelődés után elindultam, hogy megismerkedjek a lánnyal, és mivel a földszint egyik szobájában sem találtam meg őt, felszaladtam a lépcsőn az emeletre.

 Odafent két ajtón is benéztem, az egyik mögött egy fürdőszoba, a másik mögött pedig egy hálószoba volt. Végül is a harmadik lett a lány szobája.

 Már nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy egy tizenöt éves tinédzsernek miért van szüksége társalkodóra? Talán nincsenek barátai?

 A választ hamar megtudtam, és nem lettem lelkes tőle.

 Kissé félénken léptem be a nem kicsi, de nem is nagy szobájába. Jobb és bal oldalt egy-egy szekrénysor állt, melyeken műanyag babagyűjtemény és plüssállatok ültek sorban.

 Velem és az ajtóval szemben egy fényes ablak volt található, előtte egy fából készült íróasztal, azelőtt pedig egy fekete bőrfotel, ami háttal volt fordítva nekem, de minden kétséget kizárólag ült benne valaki.

 Az íróasztal baloldalán volt az ágy. A falak rózsaszínűre voltak festve, egészen a plafonig, ami már meszelt állapotban fehérlett.

 Belépve ráléptem egy virágmintás szőnyegre.

 – He… Hello! – köszöntem az akaratomon kívül bátortalan hangon.

 – Neked is Hello – érkezett a fotelban ülőtől nyomban a válasz, egy kellemes, szelíd, de szomorú lányhang tolmácsolásában. – Te vagy a felmentő sereg? – érdeklődte jókedvűen, talán mosolygott is hozzá, bár a hangjában éreztem valami erőltetett megvetést. Szomorú hang, de mégis vidám? A kettő valahogy nem illett össze, mint az altató és a kávé.

 Közelebb léptem.

 – Ezt… hogy érted?

 – Hát, a felmentő sereg! – ismételte. – Ha a szüleid nem tudnak veled lenni, akkor felmentő sereget kell hívniuk. – Ettől elmosolyodtam. Kezdett tetszeni, ahogy beszélt.

 – Aha, értem. De nincsenek barátaid, hogy veled legyenek? – erre a kérdésemre sóhajtott egy gyorsat, majd száznyolcvan fokot fordított a fotelján.

 A lány kényelmesen ült, két karját a karfán tartva, de… a szemeit lehunyva tartotta. Majd pedig kinyitotta, és a pupillái a semmibe révedtek maga elé.

 Vak volt.

 Azt mondják, hogy a vakoknak nincsen színes szivárványhártyájuk, csak szürkeség a szemükben, de valamilyen módon ez a lányra nem volt igaz, ugyan is gyönyörű szép, smaragdzöld szemei voltak!

 Bár vak volt, de csodaszép! Fehér bőrére hosszú fekete haja omlott. Csinos volt. Úgy százhetven centiméter magas lehetett. Ahogy az egyik legjobb barátom, András mondaná rá: Ez egy meglehetősen jó csajszi! Ám valahogy az a tény, hogy a szemeivel nem látott, nem adott különösebben jó kedvet, sokkal inkább sajnálatot.

 – Nem tudtad, ugye? – törte meg a hirtelen jött ámulatom csendjét kedvtelenné vált hangja. Nem válaszoltam rá semmit.

 – Hogy hívnak? – tereltem a témát.

 – Hát ezt sem mondta el a jó anyukám? – kissé felháborodottnak tűnt.

 – Nem volt rá ideje. Nagyon sietett…

 – Munkába, ugye? Csak a pénzt hajszolja állandóan apával, mint ha nem lenne belőle nekünk több, mint elég! Ha apa csak fele annyit keresne, mint most, az is éppen jó lenne, és cserébe több ideje lenne a lányára.

 – Ne mondj ilyeneket.

 – De hát, ha ez az igazság!

 – Nem beszélhetnénk inkább másról?

 – Dehogynem – váltott hirtelen hangnemet. – Én Tamara vagyok – azzal a jobb kezét nyújtotta felém, én pedig megfogtam, majd kissé félénken megráztam.

 – Én Gergő vagyok. Győri Gergő.

 – Akkor hát örülök, hogy megismerhettelek: Győri Gergő! – és örömömre a hangja újra kedves volt, és még mellé aranyos mosoly ült ki az arcára. Viszonoztam – bár ő ezt sajnos nem láthatta.

 – És hol laksz, Gergő?

 – Itt, a városban. – feleltem – Csak éppen a másik végében. Ott tartottunk, hogy hol vannak a barátaid?

 – Nincsenek. Nem szeretem az embereket. Ezért kellesz te!

 – Miért nincsenek?

 Olyan mozdulatot tett az arcával, mint amivel azt akarja mondani, hogy Ez magától értetődik!

 – Vak vagyok.

 – Ez nem lehet akadály. Van látássérült ismerősöm, és teljes életet él.

 – Mint már mondtam, nem szeretem az embereket.

 – Akkor most menjek el?

 – Anya ragaszkodott hozzá, hogy adjuk be a hirdetést az újságba, mert szerinte – jelképesen nyuszi fület formált két kezének mutató és középsőujjával, és így mondta tovább: – társaságra van szükségem. Lehetőleg korombelire. Te hány éves vagy?

 – Egy évvel vagyok több, mint te.

 – Nahát, anyu legalább a koromat elmondta neked – tért vissza az előző témához rosszmájú hangon.

 – De abban igaza van, hogy korodbeli barátra van szükséged!

 – Nem érdekel!

 – Vagyis… Érthetem a dolgot úgy is, hogy nem kívánatos személy vagyok a szobádban?

 – Értheted… De nincs így. Te nem tehetsz semmiről sem. Éppen azért megpróbálom elfogadni a helyzetet. – már újra mosolygott – Különben is! Egyelőre helyesnek tűnsz.

 – Ez jó jel. Akkor… Leszek az első haverod!

 – Legyél – a mosolya szélesebb lett. – De nem lesz második.

 – Te tényleg nem szereted a társaságot. De most ez azért kezdetnek nem rossz.

 – Ha szépen megkérlek, letérdelnél elém?

 Meglepődtem:

 – Tessék?

 – Megnézhetem az arcodat?

 – Meg tudod nézni?

 – Ha megengeded, hogy hozzád érjek. Csak úgy nem szoktam megtenni… De ha már napokat együtt fogunk tölteni, szeretném tudni, hogy hogyan nézel ki.

 Bólintottam, és letérdeltem elé, ő pedig előrenyújtotta mindkét tenyerét, és lassan, jó alaposan végigtapogatta az arcomat. Nem tagadom, jól esett. Meglehetősen kellemes érzés volt, ahogy tenyerének puha bőre az enyémhez ért.

 – Tudod, Gergő, én már a születésem óta vak vagyok, és akinek nem adatott meg a látás képessége, annak egy átlagembernél általában jobban kifejlődnek a megmaradt érzékszervei, így a tapintás is. Én az érintés segítségével meg tudom állapítani a formákat, és tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de az anyagok rezgéseiből meg tudok különböztetni színeket, vagy egyes könyvekben a nyomtatott betűket.

 – Ez borzasztó!

 – Számodra lehet, hogy az… – abbahagyta a tapogatózást, és mosolygott. – Készen vagyok. Tudom, hogy hogyan nézel ki! – még szélesebb lett az a gyönyörű mosolya.

 

 Tehát… Így ismerkedtem meg Forgács Tamarával.

 Aznap végig jól elvoltunk. Újságokból és regényekből olvastam fel neki.

 Az anyukája ígéretének ellenére csupán este kilenc után ért haza a munkából, és akkor egyeztünk meg az órabéremben is. Bár, akkor igazából már nem is kértem volna érte pénzt sem, hogy a lányával lehessek napról-napra.

 Az elkövetkező időszakban nagyon összebarátkoztunk Tamarával, és a munkaidőmön kívül is sokat voltunk együtt. Nem számított a pénzkeresés, csak az, hogy minél többet vele lehessek.

 Még azt nem említettem, hogy Tamara édesanyját Antóniának hívták. A hétvégén a férjével: Ferenccel is megismerkedtem (aki végre hazajött az egész hetes munkából). Kedves, és rendkívül barátságos embernek találtam. Alacsony volt, vékony, rövid, sötét hajú és bajszos.

 Úgy éreztem, hogy az idő felgyorsult. Nagyon hamar elérkezett az augusztus tizenkilencedike, és nehezen, de végül kicsaltam Tamarát a házból, és keresztül-kasul bejártuk a várost. Bár sokan furcsán néztek ránk, de az is lehet, hogy csak én képzeltem ezt be, de ezzel igyekeztem nem foglalkozni. Bátorított a tudat, hogy most bebizonyítottam Tamarának, hogy az, hogy egy fontos képesség hiányzik az életéből, még nem jelenti azt, hogy ki kell maradnia annak szép és csodálatos dolgaiból.

 Rengeteg beszélgetéssel és nevetéssel telt el az egész napunk.

 Nem használtunk semmiféle járművet, csak a lábainkat. Vagy egymásba karoltunk, és úgy vezettem őt a járdákon meg zebrákon át, vagy pedig kéz a kézben vándoroltunk.

 Délután meghívtam egy duplahúsos amerikai hamburgerre, és hozzá egy extra adag papír poharas, szívószálas, jégkockás kólára egy igen hangulatos „IDEGEN ÉGITEST” nevű gyorsétkezdében.

 – Rossz lehet nem ismerni a színeket – jegyeztem meg két korty kóla között, majd még hozzátettem: – Nem tudni, hogy mit rejt az a szó, mint például a sárga, zöld, fekete, fehér…

 – A fekete és a fehér nem színek – igazított ki.

 – Tényleg nem? De ez most mindegy.

 – Nekem az egész szín-dolog mindegy. Nem érdekelnek. De tapintással meg tudom különböztetni őket. Sokan erre azt mondták, hogy ez lehetetlen, és hülyeség, de nekem akkor is megy. De nem érdekel a véleményük!

 Volt egy nyaklánc a nyakában, amire annyiszor felfigyeltem. Ezüstből készülhetett, és egy keresztféleség volt a végére felfüggesztve. Szerintem nála alkalmasabb lánynak a nyakában nem is lóghatott volna.

 A délután további részében benéztünk az állatkertbe. Minden egyes ketrecnél megálltunk, én pedig elolvastam neki a feliratokat, és leírtam a különböző állatok kinézetét. Szeretett minden állatot!

 Délután négy óra tájt értünk vissza hozzájuk, és én felolvastam neki. Szerette, ha ezt csinálom, ugyanis imádta a könyveket. Nagy kár, hogy szemmel nem olvashatott, és csak az ujjai tapintóképességére hagyatkozhatott, azt is csak a braille-írással írott könyvekkel, bár azt is állította, hogy tapintással képes megkülönböztetni betűket és színeket… Miért füllentett volna?

 Az este folyamán beszéltem Antónia asszonnyal (ma kivételesen hamar hazaért) és ugyan nehezen, de végül beleegyezését adta abba, hogy másnap (augusztus huszadikán) elvigyem Tamarát az este tíz órakor a városközpontban tartandó, lézershowval egybekötött ünnepi tűzijátékra.

 – Igaz, hogy nem élvezheti a szemével – érveltem, – de legalább kimozdul, nem igaz? – ezzel győztem meg – Ingyen csinálnám! – tettem hozzá még.

 Másnap mindenféle műsor (köztük sok könnyűzenei) volt a városban, és főleg e utóbbiakra vittem el Tamarát, hogy élvezhesse a zene szépségeit, ha már a látványt nem tudja.

 Délután háromkor indultunk el tőlük, és éjjel tizenegy órára értünk vissza hozzájuk.

 Leírhatatlanul gyönyörű volt a tűzijáték, és bár nem láthatta, ő is remekül érezte magát.

 – Hazaviszlek – jelentette ki már náluk Antónia asszony, és már indult is öltözködni.

 – Felkísérsz? – mosolygott rám Tamara, azzal kézen fogott, és maga után húzott a szobájáig. Ő vezetett engem, annyira ismerte az egész házukat, hogy valósággal le voltam nyűgözve.

 A szobában leültetett az ágyára, és ő is mellém ült. Olyan vidámság uralta az arcát, amihez hasonlót még sohasem véltem felfedezni rajta.

 – Köszönettel tartozom neked, Gergő. – mondta – Segítettél kijutnom innen. Megismertetted velem az élet pozitív oldalát.

 – Eltúlzod a szerepemet.

 – Nem. Dehogy! Az emberek befolyásolni tudják az élet dolgait a tetteikkel, és más emberek életét is. Ez óriási, csodálatos dolog! És te az elmúlt héten ilyet tettél velem. Óriási dolgot! – Jobbjával a tarkóját tapogatta – Szeretnék neked adni valamit.

 – Mit? – mosolyogtam mit sem sejtve.

 – Ne számíts semmi nagy dologra – mondta, miközben végre kitapogatta a nyaklánca csatját, és szétkattintotta, majd az ezüstláncot a markomba nyomta, és ujjaival rázárta az ujjaimat, aztán pedig adott egy gyors, ám jól eső csókot az ajkaimra.

 – Ennél nagyobb dolgot nem is adhattál volna – mondtam meghatottan. – De a nyakláncod…

 – Kérlek, ne szólj semmit. – szakított félbe csendesen – Azt akarom, hogy mindig emlékezzél rám.

 – Már miért ne emlékeznék rád? Hiszen holnap is jövök, és még sok-sok más napon is.

 Megszorította a másik kezemet.

 – Tudom. Most menned kell. Későre jár. – lassan felálltam, és elengedtem a kezét, közben nem tudtam levenni róla a tekintetemet.

 – Akkor… – kezdtem a búcsúzást – Ahogy mondtam, holnap találkozunk. Korán itt leszek. Szia! – Otthagytam a szobájában.

 – Légy jó! – szólt utánam. Akkor hallottam a hangját utoljára, bár akkor még erről fogalmam sem volt, mert azt hittem, hogy ez a mostani csoda örökké tart majd…

 

 De másnap már nem találkoztunk, hiába érkeztem az ígéretemhez hűen korán busszal.

 Az édesapja Ford terepjárója a ház előtt parkolt. Furcsálltam a dolgot, hiszen még csak péntek volt. Rossz érzéseim voltak, amik már az éjszaka óta nem hagytak nyugodni, ráadásul rosszul is aludtam.

 Szabályosan berontottam egy rövid kopogássorozat után a házba, majd azonnal megtorpantam.

 Antónia asszony fekete ruhában, kisírt szemmel jött elém:

 – Tamara meghalt – mondta halkan. – Az éjszaka folyamán történt. Elcsente a nyugtatóimat, és begyógyszerezte magát. Nem tudom, hogy hogyan került a szobájába… és mégis ott volt. – Könnyek szöktek a szemembe. Hirtelen fájdalom hasított a szívembe.

 – Az nem lehet!

 – Felmehetsz a szobájába, ha akarsz.

 Úgy tettem.

 Gyűlölöm az életet. Gyűlölöm az embereket. A szüleim nem foglalkoznak velem. Engem senki sem szeret! – mondta volt Forgács Tamara, gyönyörű, tizenöt éves vak lány. Ismeretségünk alatt többször is mondta ezeket nekem, de én nem tulajdonítottam nagy jelentőséget nekik. Pedig jobban kellett volna figyelnem rájuk…

 Olyan üres volt ez a szoba őnélküle. A babagyűjteménye is gazdátlanul maradt.

 Köszönettel tartozom neked, Gergő. Segítettél kijutnom innen. Megismertetted velem az élet pozitív oldalát.

 Szóval, így ért véget életem legemlékezetesebb, velem történt dolga, amely, úgy érzem, örökre mély nyomot hagyott bennem. Főleg, hogy csak a halála után jöttem rá arra, amit már előtte is éreztem, de még valóságosan nem tudatosult bennem. Vagyis az, hogy:

 Beleszerettem.

 Talán már akkor, amikor legelőször megláttam.

 Érdekes az emberi szív. Isten pedig kegyetlen, de a lényeg az, hogy életemben először igaz szerelembe estem, de már túlságosan késő volt elmondanom neki. Bárcsak rájöttem volna előbb, hogy ez az érzés a Szerelem! Akkor elmondhattam volna neki, hogy ő a leggyönyörűbb, legaranyosabb lány, akit valaha is ismertem, és hogy valaki él a világon, akit nem kell gyűlölnie, mert ő tiszta szívéből szereti őt! Őt, akiből csak egy nyaklánc maradt meg nekem, illetve egy emlékkép, pár igazán csodálatos, együtt töltött nap, és egy érzés, amit Szerelemnek hívnak. Továbbá egy jóleső csók helye az ajkaimon. De már ezek is elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy biztosan örökké éljen bennem Forgács Tamara, akit már sohasem láthatok, mintha én is vak lennék...

 Az emberek befolyásolni tudják az élet dolgait a tetteikkel, és más emberek életét is. Ez óriási, csodálatos dolog! És te az elmúlt héten ilyet tettél velem. Óriási dolgot.

 Te is velem, Tamara!

 Óriási dolgot…

 Szia, és légy jó!

 Bárhol is vagy most.

 

Vége

UTÓSZÓ: A VAK LÁNY NOVELLÁM MEGÍRÁSA (és a film készítése)

 2002 nyarán jött a novella ötlete biciklizés közben. Etesen, ahol akkoriban 17 évesen laktam, volt egy ház, amiben állítólag egy vak lány lakott a szüleivel és testvéreivel. Soha nem ismertem, és talán csak egyszer láttam az udvaron hintázni, és fogalmam sincs róla, hogy mennyire volt igaz, amit róla hallottam, de ettől felmerült a fejemben egy olyasmi novella ötlete, hogy mi történne, ha egy vak lányba beleszeretne egy fiú. Aztán novemberben elkezdtem megírni a novellát, először ki kellett találnom, hogy Gergő és Tamara hogyan fognak találkozni, és milyen úton-módon fognak egymásba szeretni, így jött a diákmunka ötlete.

 Akkor még nem az volt a tervem, hogy a történet végén Tamara öngyilkos lesz, de ahogy a történetet hagytam az írás közben magától kibontakozni (írás közben sokszor még én magam sem tudom, hogy mi fog történni a következő oldalon), úgy egyre inkább efelé haladt a sztori.

 Később terveztem egy második részt is, ami tulajdonképpen egy előzmény lett volna Tamaráról, pár évvel korábbról. A történet szerint a szomszédjába költözik egy vele egykorú fiú, akinek a közvetlen közelében fura természetfeletti dolog történik Tamarával: hirtelen látni kezd, de csak a fiú közelében, és amikor a fiú távolabb kerül tőle, akkor újból nem lát semmit a világból. A címe A Vak Lány 2: Tamara Nyári Álma és el is kezdtem írni, de félbemaradt, valamikor a közeljövőben tervezem majd befejezni.

 Egy harmadik részt is terveztem, ez pedig Gergőről szólna, jóval Tamara halála után. A fiú ideiglenesen maga is megvakul egy szerencsétlen baleset következtében, és hasonlóan ahhoz, ahogy az első részben Tamara találkozott ővele, Gergő találkozik egy lánnyal…

 Évekig szerettem volna egy szomorú Mouline Rouge filmhez hasonló hangulatú kisfilmet is forgatni az első novellából. Mindig előttem volt képzeletben filmkezdésnek egy sírkő, amire rá van írva, hogy „Vak Lány”, miközben Gergő szomorú hangját halljuk, ahogy egy megcsonkított szerelemről beszél, és egy gyönyörű de már halott lányról... Végül egy filmet valóban sikerült is készítenem jóval később: 2010-ben egy Egri filmnapra Vak Lány címmel, amihez a novella alapján egy forgatókönyvet is írtam, és abból forgattuk le két nap alatt, majd a vágás tartott még pár napig.

A novellámból készült kész filmem a Youtubeon megtekinthető a filmjeim között ezen a linken:

https://www.youtube.com/watch?v=V4RubCXhPRk

A NOVELLA KÉSZÜLT:

Etes, 2002. november 23.

(Javítva, Átírva: Budapest, Újpalota, 2021. április 23.

                            Budapest, Zugló, 2024. január 13.)

ÉRTÉKELÉS:

Minél több, annál jobb!

Rövid link:

Kedvencként való jelölés:

(csak bejelentkezve)

EDDIGI ÉRTÉKELÉS:
mecena_tartalom