mecena
összes megtekintés
: 123
új megtekintés
: 107
kedvencnek jelölve
: 1
hozzászólások száma (egyelőre nem működik)
: 0
Bejelentkezett felhasználóként több anyag olvasható, mint látogatóként! – [BEJELENTKEZÉS] / [REGISZTRÁCIÓ]

Kavisánszki Péter – Egy Boszorkányt Szerettem

Várható olvasási idő: ≈ 10 perc

szerző által korrektúrázva


Az Imaginárium egyik ékköve a Mithodea nevű város volt. Én ott születtem.

Azon az estén, amikor egy másik csecsemővel együtt először felsírtam az éjszakában, szörnyűséges vihar tombolt a városban.

Az emberek a házaikba visszavonulva egészen korán nyugovóra tértek. Ellenben egy magas tűztorony mellett álló épület omladozó falának lyukaiból gyertyafény és gyermekhangok szűrődtek ki. Odabent vidáman daloltak az alvás helyett.

– Hangosabban, hogy elűzzük a vihart! – próbálta meg túlkiabálni a bent lévő legalább harminc, rongyos ruhákban éneklő gyereket egy fiatal, szakállas, meleg barna szemű férfi.

A gyerekek mindenféle szedett-vedett eszközökből alkotott hangszereken zenéltek. Volt, aki gallyakkal dobolt lyukas cipőtalpakon, mások fémdarabokat kötöttek össze rongyokkal, és azokkal csörögtek. Páran saját kézzel faragott furulyákat használtak, meg sípokat.

A legszebb zene mégis maga az énekhangjuk volt, ami a mélyen gyökerező gyermeki ártatlanságukból eredt, mely megtöltötte örömmel az omladozó falakat, és a lyukas tetőt. Az utóbbiról padlóba vájt gödrökbe sűrű cseppekben hűvös esővíz csöpögött alá, ahonnan egy tákolt csatornába folyt tovább.

 

Drága városunk, drága Mithodeánk!

Te, ki egy egész hegy oldalára épültél,

A tetejét megdíszíted Pergerun,

A bölcs uralkodónk palotájával.

 

Te vagy nekünk az otthon melegsége,

Árva lelkünket tartod a meleg fénybe,

Csak a Napistennő vigyáz reánk és te,

Na meg Poszporosz, a mi földi jótevőnk.

 

Kopogtattak.

Poszporosz leintette a gyermekeket, és az ajtót kinyitva a kilenc hónapja állapotos édesanyám zuhant a karjaiba. Anyám fiatal, huszonéves arcán lelki- és testi fájdalom jelei mutatkoztak. Mögötte egy másik utcalány állt, aki egy idősebb nő volt. Poszporosz őt már jól ismerte, mert több gyermeke ebben a házban született és élt árván. Illa-nak hívták.

– Gyorsan, egy takarót! – kiáltott a gyerekeknek Poszporosz, akik már rohantak is. A férfi és a nő besegítették anyámat, ráfektették egy pokrócra.

– A neve: Luisa – mondta Illa. – Ő is bekapta a legyet.

– Ki az apa?

– Csak a szokásos. Egy volt kuncsaftja. De Luisa meg akarja tartani a kölyköt.

– Meleg vizet ide és tiszta rongyokat! – kérte a gyerekektől Poszporosz, majd aludni küldte őket, hogy ne legyenek tanúi semminek. – Ritkán akarják a fattyakat megtartani – súgta oda Illa-nak.

– Igen. Fog jönni még egy lány: Olga. Ő itt akarja majd hagyni a kölykét.

– Rendben. Az ön segítségére szükségem lesz!

– Ahogy máskor is, szívesen segítek önnek!

Illa tartotta a szavát, és segített Poszporosznak. Hamarosan megint kopogtak, és még két nő érkezett. Olga nem sokkal lehetett fiatalabb Luisa-nál, és az ő arca is megtörtségről árulkodott.

Poszporosznak már nem ez volt az első, hogy a világra segített egy kis porontyot. A két gyermek egyszerre sírt fel. Luisa-nak fia született, Olga-nak pedig lánya.

– A fiam neve Idnu – suttogta anyám, majd elcsuklott a hangja, mert meghalt. Ezért történt, hogy végül én és a lány is, akit utólag Poszporosz Misell-nek nevezett el, ebben az árvaházban éltünk, és az évek elteltével már mi is a gyerekek között állva énekeltünk vidáman:

 

Drága városunk, drága Mithodeánk!

Te vagy nekünk a csodák megmondója!

A Napistennőnk kék ege alatt óvol minket,

És vigyázod szép álmainkat!

 

Nyolcéves koromban tűnt csak fel nekem egy érdekes tény, mégpedig az, hogy Misell a leggyönyörűbb lány az egész árvaházban. De amikor ezt tudatni próbáltam vele, és éneklés közben mellette állva megfogtam a kezét, majd a szemeiként tündöklő drágakövekbe néztem, ő csak lerázta a kezemet a kezéről:

– Mit képzelsz?

Ezután nem is mertem már soha többé próbálkozni, csak csöndesen figyeltem őt a távolból, meg éjszakánként a falba épített emeletes priccsemről. Néztem, ahogy pont szemben velem békésen alszik a saját priccsén.

 

Hat évvel később, egy napsütéses délutánon nagyon unatkoztam. Az Uralkodó Palotája közelében ugráltam Mithodea házainak tetején, amikor az egyik sötét sikátorban gyerekek hadára lettem figyelmes. Körbeálltak valakit, és undokul lökdösték, taszigálták őt.

– Boszorka! Boszorka! Boszorka! – gúnyolódtak, majd biztosan megunhatták, mert végül magára hagyták. Akkor láttam csak meg, hogy Misell volt az, és azonnal lemásztam hozzá. A poros földön feküdt magzatpózban, két kezével a fejét fogva, hogy megvédje.

– Te is gyűlölsz? Bántani akarsz? – kérdezte siratva, majd dühös lett a hangja: – Rajta! Legyünk túl rajta! Bánts! Aztán takarodj el, és vidd a szellemet is, aki mindig melletted áll!

– De én soha nem bántanálak – segítettem fel. A ruhája szakadtabb volt, mint máskor. A haja csapzottabb, az arca koszosabb. – Milyen szellem áll mellettem? – néztem ijedten körbe, majd egyenesen bele a drágakövekbe. – Csak rám akarsz ijeszteni!

Misell mellém nézett, mintha állna ott valaki, majd úgy tűnt, hogy hall valamit.

– Ő az édesanyád. A neve: Luisa. Azt mondja, hogy az életed végéig melletted lesz. Szerencsés vagy. Az én anyám nem akart engem.

– Ezt nem értem. Hogyan láthatod az anyámat?

– Nem tudom! De nem csak látok ezt-azt, hanem tudok még sok minden mást is. De a többi gyerek nem képes ezekre a dolgokra. Ezért akarnak bántani engem mindig. Mert más vagyok.

– Miket tudsz még?

– Megmutatom – mondta, és végre felbukkant egy elfutó mosoly az arcán.

Felmásztunk egy létrán a tetőre, ahol egy zsák homok mellé állt, majd rám nézett:

– Ezt figyeld!

Két kezével belemarkolt a zsákba, majd magasra dobta a homokot. A szél belekapott a finom szemekbe, és felém fújta. A tenyeremet reflexből az arcom elé kaptam, hogy védekezzek, de a homokszemek hirtelen megváltoztak, és több száz gyönyörű, színes pillangó között találtam magamat. A bőrömön éreztem a szárnyaik selymességét, és fülemben hallottam a röptük suhogását. Utánuk néztem, mert messze elszálltak a távoli hegyvonulatok felé.

– Úgy elrepülnék velük – mondta Misell. – A Zytga hegység felé mennek.

– Az Poszporosz rémmeséi szerint gonosz boszorkányok lakhelye – mondtam.

– Ez csak mese! Van itt egy idős árus, akit Centaurus Andromeda-nak hívnak. Ő mesélte el nekem az igazságot. A Zytga hegységben jóságosak a boszorkányok. A városban csak az Uralkodó és egy szűk kör tudja a nagy titkot, amit nekem is elárult.

– Milyen titkot?

– Hogy öt évente egyszer átjön a hegyekből egy boszorkány, és elviszi a nekik való tehetséges lányokat magukhoz. Ott végre önmagam lehetnék. Utoljára két éve járt itt. Még három év, hogy eljöjjön újra. Kivárom.

– Addig majd én vigyázok rád – húztam ki magam azon nyomban.

– Jó – mondta kis töprengés után halkan, de nekem annyira hangosan örült a szívem, hogy biztosra vettem: meghallotta. – Cserébe segítek beszélgetni az édesanyáddal.

Megfogtam a kezét, és ezúttal már nem rázta le magáról, csak mosolygott rám.

Megtanítottam neki, hogy hogyan tud biztonságosan ugrálni Mithodea épületeinek a tetején, meg, hogy melyek azok az útvonalak, amik sokkal hamarabb juttatják el őt a különböző helyekre, mint az utakat használva. Nem utolsó sorban így az őt bántó gyerekeket is elkerülheti. Ennek nagyon örült, és többet nem is bántotta senki. Sok időt töltöttünk együtt. Ő varázslatokat mutatott nekem, és segített kommunikálni az édesanyámmal, akit így jobban megismerhettem.

Sokat jártunk fel az árvaház melletti tűztoronyba, ami Poszporosz kedvenc tartózkodási helye is volt egyben. Hivatalosan ő volt a város csillagásza, és sok mindent megtanított és megmutatott nekünk e tudományából. A többi gyereket ez a téma nem érdekelte, így sosem jártak arra. Bár tudtuk, hogy Poszporosz azért is tölt ott sok időt, főleg sötétedés után, mert egy távcsővel beláthat az Uralkodó: Pergerun Palotájának egyik szobájába, ahol történetesen a hercegnő lakott. Misell mesélte, hogy egyszer látta a hercegnőt és Poszporoszt kézen fogva eltűnni a toronyban. Utána egész éjjel zárva volt annak az ajtaja. Később történhetett velük valami, mert Poszporosz elhagyta a várost, és csatlakozott egy távoli lovagrendhez.

 

Sohasem felejtem el azt a napot, amikor tizenhét évesek voltunk, és Misell másnapra várta a boszorkányt a hegyekből. Az egyik legmagasabb háztetőn ültünk, és kézen fogva bámultuk az utolsó közös naplementénket.

– Választhatnád azt, hogy velem maradsz – mondtam. – Már senki sem bánt téged. Az Imaginárium hatalmas. Együtt felfedezhetnénk. Elmehetnénk Imagináriába is! – Erre csak sejtelmesen mosolygott.

– Nagyon figyelj – mondta halkan, majd a lemenő nap felé nyúlt. Úgy tűnt, mintha a napocska elférne a bal keze középső- és mutatóujja között, végül úgy is volt. Valódi csoda történt. Kiemelte kezével a napot az ég aljáról, és a dekoltázsába csúsztatta, amitől hirtelen a világban körülöttünk mindenhol sötét lett és hideg. De nem Misell mellett, mert a keblei közt ott csillogott a nap, amit csak mi ketten láttunk, senki más.

– Így senki sem látja meg, hogy mit csinálunk – mondta mosolyogva, majd felém hajolt, és az ajkaink most először egybeforrtak, mintha mindig is összetartoztak volna. A nyelve a nyelvembe égett. Azt éreztem, hogy ez örökké fog tartani, és itt megállt az idő. De az idő fogaskerekei kegyetlen játékot űznek mindenkivel, aki csak él a világon, azzal, hogy tovább halad. A megtörtént szép dolgok emlékként élnek tovább bennünk. Én például azóta is érzem azt a csókot, ha behunyom a szemem, és tudom, hogy a halálom percében ez az emlék lesz az utolsó gondolatom. De akkor és ott még ezt nem tudhattam.

A nap eltűnt a keblei közül, és újra a nyugati horizont aljában csillogott. Mithodea és a világ látszólag semmit sem vett észre az egészből, és talán nem is történt meg, csak Misell láttatta velem. De ez nem érdekelt, mert a csók az bizony nem volt szemfényvesztés!

Kézen fogott, elvezetett a tűztoronyig. Ott bezárta mögöttünk az ajtót, és felmentünk.

Odafent puha takarók vártak ránk. Úgy tűnt, hogy ő készült erre.

Összebújtunk, és úgy sugdolóztunk, mintha a falnak is füle lenne, pedig nem hallott és nem látott minket ott senki.

– Ne menj el soha tőlem – kérleltem.

– A tiéd vagyok – suttogta a fülembe, és ettől már örökre azt hittem, hogy ez így is marad, mert aznap éjjel tényleg az enyém lett. Andalító illata akkor mászott bele végleg az orromba, bármikor fel tudom idézni magamban. Senkivel nem találkoztam azóta, akivel hasonló varázslatot éreztem volna. A csillagok sem ragyogtak még soha olyan fényesen, mint akkor éjjel. Egyenesen ránk néztek, és úgy ölelték körül a teliholdat, mintha a szeretőjük lenne.

Másnap reggel mégis egyedül ébredtem, és jéghidegnek éreztem az ágyat nélküle. Belőle csak az illata maradt ott, mint az elmúlt szenvedélyes éjszaka hírmondója, meg ágyékomban az érzés, hogy éjszaka egyek voltunk. De tudtam, hogy hol kell őt keresnem.

Egy órával később bemásztam a Palota fala mellett álló melléképület egyik ablakán egy szobába. Csak szerencsém volt, hogy egy őr sem vett észre, meg az is, hogy Misell pont egyedül volt ott bent.

– Mit keresel itt? Meg fognak ölni! – mordult rám, majd aggódva megölelt.

– Komolyan vele mész?

– Nem vagyok idevaló. Boszorkány vagyok.

– Az vagy, ami lenni akarsz! Olyan nagy a világ, bárhová mehetnénk! Te és én együtt!

– Már döntöttem – lépett el tőlem, és komorra vette az arcvonásait.

Nyílt az ajtó, és bejött az idős árus, akiről Misell már mesélt, és akit én is ismertem: Centaurus Andromeda. Magas, nyúlánk férfi volt, aki egy furcsa sétapálcát fogott mindig.

– Ez az a fiú? Ha meglátják… – Újabb lépteket hallottunk, és Misell komor arca újra féltővé vált. – Oda be! – mutatott pálcájával egy kétajtós szekrény felé az árus. – Gyorsan!

Kérdően Misellre néztem, de ő csak bólintott:

– Kérlek, menj…

Meg akartam halni. Ehhez csak kint kellett volna maradnom. De valami sürgetett. Talán a mindig mellettem álló szellem édesanyám volt az: Be a szekrénybe, Idnu!

Kiláttam a szekrény két ajtószárnya közül, így néztem onnan végig, ahogy Misellhez hasonló fiatal lányok jöttek be a szobába, meg egy csinos idősebb nő, aki alighanem a Zytga hegységből érkezett boszorkány volt. De nem csak ők jöttek meg, hanem a hercegnő is. Ő is boszorkánynak való lenne? Vagy csak bánatában akar menni, mert Poszporosz magára hagyta őt, ahogy minket is? Sosem tudtam meg.

– Ki az, aki már nem szűz köztetek? – kérdezte az idősebb nő, és körbenézett, de senki sem jelentkezett. – Nem azért kérdezem! Úgyis megtudjuk!

Erre hárman emelték fel a kezüket, köztük volt a hercegnő és Misell is. Az idősebb nő undorodva nézett rájuk, de ezek szerint a szüzesség nem volt kizáró ok, bármennyire is reménykedtem akkor és ott ebben. Így is elvitték őket a Zytga hegységbe.

Misell ment ki a szobából utoljára, és egy másodpercre még hátranézett rám és a szekrényre.

– A Napistennő legyen veled, Idnu!

 

Miután felnőttem, az elkövetkező években sokáig jártam a Zytga hegység lábánál lévő nyilvános kapuhoz. Mindig különféle árukat vittem lovas szekéren Mithodea-ból a boszorkányoknak. Élelmet, ruhákat, állatokat… Azért vállaltam el ezt a munkát, hogy hátha egyszer majd megláthatom őt. De mindig más boszorkány jött le az portékákért, és soha nem lehetett beljebb menni.

Közben Mithodea-ban is megváltoztak a dolgok, mert a jó Pergerun Uralkodónk elhunyt, és a dölyfös fia: Durron lett az utódja. A sok változtatás sokszor megnehezítette az utamat a hegységbe. De nem adhattam fel, mert annyira látni akartam legalább még egyszer Misellt.

Mindig kérdezgettem Misellről azokat a boszorkányokat, akik az árut átvették, de sosem mondtak semmit. Mintha nem is ismernék. Nem tudtam meg, hogy mi lehet vele.

De tíz évnyi hiábavaló próbálkozás után, amikor a legkevésbé számítottam rá, az árut átvevő boszorkány azt mondta, hogy elfelejtette lehozni a fizetséget, és várjak, mert visszamegy érte. Vártam, és a boszorkány helyett megjelent ő. Magasabb és gyönyörűbb volt, mint amire emlékeztem, de az illata és a hangja továbbra is a réginek bizonyult. Élénkebbnek és valóságosabbnak tűm, mint bármelyik nő, akit csak valaha láttam, vagy akivel valaha is dolgom volt.

– Szia, Idnu.

– Szia, Misell. Hogy megy a sorod?

– Nincs okom panaszra – mondta. – Jó téged újra látni.

– Nincs semmilyen mód arra, hogy más körülmények között is találkozhassunk néha?

– Nincsen – rázta meg a fejét, majd átnyújtotta a fizetséget, és még valami mást is. Egy kis üvegcse csöppent a tenyerembe, benne kékes folyadék lötyögött. – Ezt a főzetet neked készítettem.

– Nekem? Miért? Mire jó ez?

– Segít rajtad. Megöli majd, amit irántam érzel. Ez a szer a találmányom: a szerelmi bájitalok ellentéte. Megszűnik tőle a szenvedésed – mondta, azzal visszaindult, de ismertem jól: láttam rajta, hogy legszívesebben megölelne. Ám tartotta magát. Én nem ölelhettem meg, mert felfegyverzett, komor képű, kopasz eunuk férfiak vigyázták minden lépését.

– Látlak még máskor is itt?

– Nem. Úgyhogy ne is gyere ide többet – mondta, azzal az eunukok bezárták mögötte az ajtót, és valóban nem láttam őt soha többé.

Leszámítva az álmaimat…

 

Mithodea felé döcögve a lovas kocsim bakján ülve a kis üvegcsét nézegettem. Annyira szépen hangzott a dolog: egykapásra felhörpintem a kis kék italt, és örökre kitörlődik az életemből a boszorka, akit szerettem.

Végül csak kihúztam a fakupakot, és a számhoz emeltem az üveg száját. Elképzeltem, ahogy megiszom, és végül az üvegcsével együtt a szívem is kiürül. De jó lett volna. Meg akartam inni. De aztán eldobtam.

Egy kőre esve darabokra tört. A kék folyadékot pillanatok alatt elnyelte a szomjas föld.

Azért dobtam félre, mert miközben meg akartam inni, rá kellett jönnöm arra, hogy…

Nem akarok üres szívvel élni!

 

Vége

 

Készült: Budapest, 2023.09.30.

ÉRTÉKELÉS:

Minél több, annál jobb!

Rövid link:

Kedvencként való jelölés:

(csak bejelentkezve)

EDDIGI ÉRTÉKELÉS:
mecena_tartalom