Hegyek csontjai mohón ruháját tépik,

bokrok karmai bőrét. 

Sebei véresek, pőrék,

lába dagadt, szinte lejárta már térdig. 

Bolyong látszólag céltalanul és vakon.

Szeme csillagfény kristály,

Mintha az időt is már 

átfúrná, túllátva eljövő századokon. 

Zihálva halad, törődve és nehezen,

néha összeroskad,

már-már mindent felad,

de erőt gyűjt, mikor egy kissé megpihen.

Majd egy csenevész ösvény nyomában

egy szűk kanyonba ér,

és érzi már babér

nehéz küzdelmének, vidám aratása.

A bérctető csendjében megáll a Vándor,

Kristályszeme fátyolos,

ám szíve mámoros,

hisz végre megtalálta amire vágyott.

Miként a romlatlan ég tiszta szent tükre

a hegyi tó tündököl,

megnyugtat, elbűvöl.

Sugárzik belőle a Béke ezüstje.