Már csak néhány levélke kapaszkodik a fák ágaiba és már ők is készek lehullani. Elválnak egymástól, mert ez mindennek a rendje. Pontosan, mint a halál, ez is a természet rendje, a földi élet velejárója.

A ravatalozóban a hatalmas gyásznép. Érdekes egy temetés, késő délután, hát nincs mit tenni, így rendelkezett Tamás. A felesége pedig nem hagyta, hogy férje végakarata a semmivé váljon. A ravatalozó a temető közepén helyezkedik el. Mindent beborít a vasalt fekete szövet szaga, Férfiak és asszonyok feketében, mint egy hatalmas sereg. Elől állnak Tamás felesége és gyermeki egyre távolabb a nyitott koporsótól, unokatestvérek, barátok, ismerősök régi osztálytársak és bámészkodó idegenek. Azonban a család ellett nem elhanyagolhatóak, a majd száz éves, vén ráncos, bolti foggal rendelkező sirató asszonyok, akik, már eltemették egész családjukat és minden temetésre úgy járnak, mint hajdanán Tamás teniszedzésre. Torkukban megidézett harsány rikácsolásaik kiszöknek az arcukon található repedező szájnyílás szerű képződményből, majd végig haladnak az egész temetőn belefészkelve magukat minden emberi és állati fülbe. Még a vakondok is elkerülik ilyenkor ezt a helyet, nem kell ide ultrahangos riasztó, megteszik a banyák károgása. A kisebbek bedugják füleiket ujjaikkal, az idősebbek csak húznak egyet a szájukon, vagy a táskában, vagy zakó zsebben lapuló laposüvegen. Jó, hogy a halott nem ébred fel ilyenkor. Szegény pórul járna, mert hallania kéne újra ennek a „gyönyörű” „csillogó” hangú kórusnak a hangversenyét. Egy-két asszony imádkozik is a Mindenhatóhoz, hogy legalább az egyik kezét emelje fel Tamás, vagy tüsszentsen egyet, mert a sokkhatás miatt befognák a lepénylesőjüket. Már látszik János atyán is, hogy unja a macskazenét, int is nekik és belekezd hosszú unalmas prédikációjába. Életről, halálról és az Úr Jézus Krisztusról, aki az atyával együtt megbüntet minden halandó embert, aki a legkisebb vétket is cselekszi. Ilyenkor mindig elfelejti azt, hogy ő is a halandó ember, ki bűnei által lesz megítélve, mert a sikkasztás és az alkoholizmus nem tartozik a keresztény jócselekedetek közzé.

Tamás nyitott koporsóval fekszik szemei csukva, gimnazista öltönyét viseli, azt amit még érettségin hordott. Kellemesen mosolyog, mint akinek megszűnt minden gondja és kínja. Kivéve egy, ami most is sósavként marja belülről, és még fogja lent testét lent a földben és lelkét fent a menynek országában. Nem tud mit tenni Tamás, nem is gondolta, hogy a halottak is stresszének. De vajon ezt, hogy lehetne leküzdeni? Valamit csak tennie kell, nem feküdhet itt, mint egy darab élettelen anyag, még akkor sem, ha már az.

Egyszer csak János atya felhozza a szent beszéd közben a pusztában böjtölő és elmélkedő Jézust. Ez egy nagyon jó ötlet, ha az Úr is rájött a dolgok nyitjára kint a természetben, gondolja Tamás, akkor ez neki is menni fog! Tamás kinyitotta szemeit és felült a koporsóban. Szemein tejesen fehérek voltak szeme barna színe, eltűnt bőre bronzosságával egyetemben. Síri csend állt be az egész temetőben. Csak a szél susogott, a sarokban lévő kaszáspók csendben szövi a hálóját, miközben Tamás lemászott a ravatalról. Kint a csempén megpróbált felállni, de mind hiába, lábaival nem tudott lépni csak tette az egyiket a másik után. János atya csak csendben lökött magára egy keresztet, amit a banyák is követtek zárt lepénylesőkkel. Mindenki élőn végigfutott a hullamerevség és csak néztek ki a fejükből, ahogyan látták az egykori Tamást elindulni a város felé. Az gondolta az akácos megfelelő lesz számára, ott most úgy sincsen senki, nyáron szoktak kijárni a fiatalok, de már az idő túl komor hozzá.

A városban nem nagy a forgalom, csak pár autó és egy-egy busz jár ilyenkor. Különös, pedig ilyenkor szokott lenni a csúcsforgalom, teljesen más ez, nem kell aggódni mások miatt, elég könnyű a haladás így még az időt sem pazarolja az ember, nem mintha ez most számítana. Két általános iskolás elhalad Tamás mellett, majd mikor már jó pár lépés távolság van közöttük, összesúgnak.

– Nézd ezt a bácsit. Olyan a menése, mint, ahogy apu szokott, mikor hazajön a fagyizóból.

– Hát egy kicsit büdös is, de azért menő ez a zombi szerkó. Ma este én is így fogok beöltözni, ez sokkal menőbb, mint a Flash.

– Úúúú az, nagyon cool lesz!

Mire az erdő határához ért a nap lement. Földút előtti utolsó világító utcalámpán csüngő denevér intett búcsút Tamásnak, aki megkezdte utazását az örök éjszaka birodalmában, ahol az idő milyensége és mennyisége teljesen eltért a mi általunk ismerttől. A sok ütközés és esés következtében már nem lehetett azokra az ócska göncökre számítani. A ruhadarabok egymás után tűntek el róla. A nyakkendő csomója kioldódott. Az igazi fekete bőr övének csatja szétpattant, a szára elernyedt. Így a nadrágját pár lépés után maga után hagyta. Az zakójának és ingének varrásai fölszakadtak, bőrcipője pedig a súly alatt darabokra szakadt. Zoknit azonban Tamás nem viselt, nem csak most, hanem egész életében soha. Egyszerűen utálta őket.

Pár lépéssel a szürkületi erdőben. Tamás megvált jobb karjától. Azzal fogta, még életében a teniszütőt, amit tiszta szívéből gyűlölt. Utálta az egész sportot, csak felesége kedvéért ment el. Meg persze egy közeli ismerős miatt. Úgy félóra után már a másik kéz is a porban hevert, egy kóbor róka kezdte el rágni, majd el is vitte. Kár, mert Tamás a bal kezén hordta a gyűrűjét. Úgy sem ért már semmit az a házasság, Julcsit nagyon sokszor megcsalta. Most mit tehet egy olyan férfi, akinek egy nő nem tudja kielégíteni az igényeit?

Egy csapat holló repült állt az erdőn, amikor Tamás bal szeme kiesett a helyéről, amit nem sokkal követett a jobb is. Nem lesz rá már szüksége, úgysem lát semmit sem, nem a szemei vezetik, hanem valami annál hatalmasabb. Bár csak az apaság is ilyen erősen elhatalmasodott volna rajta. Jobban kellett volna vigyázni az ikrekre, akik olyan szép kislányok voltak, hogy azt nem lehet elmondani. És őket hagyta most apa nélkül.

Megannyi elfecsérelt lehetőség és idő. Egy „élet”, mint „apa” és „férj” valamint „főnök”. Tamás egy különféle papírokkal kereskedő céget vezetett, az alkalmazottai félték őt. Nem szívesen akart senki az egyik dührohama áldozata lenni. A háta mögött arcátlan baromnak hívták, mert néha megvágta a béreket mindenféle indokokkal. Az ágak karistolták Tamás arcát, aki rájuk sem figyelt. Voltak ágak, amiket magával húzott és letört. Azok mind végighasítottak az arcán, felszakítva a bőrt. Végül az úton kiálló szikrában megbotlott és útját már hason folytatta, testével súrolva a kavicsos ösvényt. Az ösvényt sötét barnás-vörösre festett. Amíg lábaival bírta tolni a torzóját. De az sem tartott sokáig. Lábairól a bőr és a hús levált. Csontjai pedig így kiváltak teste kötelékéből, és a súrlódás hatására belső szervei is elhagyták gazdájukat.

Arcából sem maradt semmi csak az arccsontját lehetett látni. Tamás igazi valóját lehetett megpillantani, semmilyen körítés nélkül, legbelső mélysége tárult fel, az az energia tört elő belőle, amit mindnyájan elzárva hordozunk magunkkal és nem mutatunk meg senkinek sem, olykor még letagadjuk saját álarcot viselő énünk előtt.

Az út végén Tamás vagy is inkább, ami maradt belőle, egy világos tisztásra ért, a telihold fénye világította be. Középen egymohás fatönk nyugodott körülötte kidőlt fatörcsektársaságában. A növénytakarót, ami körbevette őket lóherék és az útilapuk alkották. Az üres torzó elkezdett gurulni a tönk felé, mint egy súlyos érett tök, amiben az nehezítette, hogy a kiálló lengőbordák megakadtak az kicsiny kis jelentéktelen apróságokban. Tamás letette koponyáját egy nagyobb mohacsomóra és arccsontja egyenesen az égnek állt. A gyönyörű telihold és a csillagok integettek neki. Ezt szemek hiányában nem láthatta és karok hiányában sem integethetett vissza, de merev és kőkemény szíve érzett mindent. Végre egy hely, amit ő választott, saját akaratából és döntéséből. Egy hullócsillag elhaladt a tisztás fölött és Tamás egyből elaludt. Egy nyugodt helyen nyugodhat már, mindenféle álarcok nélkül.