mecena
összes megtekintés
: 104
új megtekintés
: 90
kedvencnek jelölve
: 1
hozzászólások száma (egyelőre nem működik)
: 0
Bejelentkezett felhasználóként több anyag olvasható, mint látogatóként! – [BEJELENTKEZÉS] / [REGISZTRÁCIÓ]

Hajduk Eszter – Fonalak

Várható olvasási idő: ≈ 12 perc

szerző által korrektúrázva

Hajnali 3 óra volt. Igazi ítéletidő tombolt azon a kora nyári éjszakán. Hatalmas mennydörgések közepette a villámok vakító fénnyel árasztották el a kisvárost, felfedve annak sötétben szunnyadó házait. A szél sivító hang kíséretében szaggatta a fák lombjait, záporoztak a kövér esőcseppek és az utakon patakzott a víz. 

Az egyik régi házban a legszebb álmát alvó Lilit felébresztették a vihar zajai és azóta képtelen volt visszaaludni. Egy darabig még dobálta magát az ágyban, majd úgy döntött, nincs értelme tovább szenvedni. Nagyot sóhajtva kinyúlt a takarója alól és kis keresgélés után megnyomta az éjjeli szekrényen álló lámpa kapcsolóját, de nem lett világos a szobában. Ekkor álmos tekintettel rásandított a gombra, a biztonság kedvéért megpróbálta még párszor a műveletet, de szomorúan tapasztalta, hogy így se lett áram. Ásított egy hatalmasat, majd nagy nehezen erőt vett magán és felült az ágy szélére. Megdörzsölte a szemeit, aztán pizsamában meg zokniban kivonszolta magát a konyhába és a telefonja világításának segítségével készített egy adag forró kamilla teát a gázon.

Mikor elkészült a nedü, a pulton kitöltötte kedvenc szívecskés bögréjébe. Fölé hajolva beleszimatolt a gőzbe, arcán elégedett mosoly jelent meg, ahogy mindig, mikor megérezte a tea illatát. Azt követően két kezével megfogta, majd óvatos léptekkel - nehogy kilötykölje a földre - besétált vele a nappaliba és helyet foglalt az ottani nagy puha fotelben. 

Nem telt bele sok időbe, hogy teljesen elunja magát. Ahogy ücsörgött egyik kezében a teát tartva, a másikkal a fejét támasztva a karfán, kezdte magát nagyon egyedül érezni. Idegesítette az álmatlanság is és az sem segített, hogy az idő csiga üzemmódban vánszorgott. Most igazán bosszantotta a gondolat, hogy élettársa pár hete elutazott egy üzleti útra, mert így az éjszakát már megint egyedül kellett töltenie. Pedig igazán jól esett volna neki a férfi meleg testéhez bújva visszaaludni. Ehelyett itt ülhetett a sötétben szürcsölgetve a teáját és nem tudott mást tenni, mint felváltva nyomkodni a telefonját meg bámulni az odakint dúló ítéletidőt.

Ahogy tombolt a vihar, a villámok vadul csapkodó ágak árnyékait vetítették a szoba falára, a padló meg időnként recsegő hangokat adott ki növekvő gyakorisággal, ahogy a szél lökdöste az épületet. Maga sem tudta megmagyarázni miért, de Lilinek kezdett olyan érzése lenni, mintha lenne vele valaki más is a szobában. 

Egyszercsak hosszú másodpercekig tartó, baljós csend támadt, még a vihar kinti zajai is megszűntek. Hirtelen mintha az események is lelassultak volna. Lili zavartan pislogott, még levegőt venni is elfelejtett. 

- Mi a franc? - suttogta döbbenten, de aztán a padló egy hatalmasat reccsent közvetlenül a mögötte. 

Határozottan olyan volt, mint egy lépés zaja. A lány ijedtében eldobta az addigra már üres bögréjét, meg a telefonját, miközben azonnal talpra ugrott és az iménti hang irányába fordult. A tekintetével elkezdte veszettül vizsgálni a koromsötét szobát.

- Hahó! Van itt valaki? - kérdezte bizonytalan, kissé remegő hangon, de nem kapott választ.

Mikor úgy látta nem mozdul semmi, meglepő gyorsasággal felkapta a telefonját a földről és azzal folytatta a keresést. A lélegzete kissé még remegett, a szíve zakatolt a hirtelen jött izgalomtól. Lassan végigjáratta a falakon a fényt, egy-egy pontra többször visszatérve, de még mindig nem látott semmi gyanúsat. A vihar hangos zajai is visszatértek, így úgy tűnt megint minden normális.

- Csak a szél, csak a szél! Biztosan elszundítottam egy pillanatra. - sóhajtotta, miközben felvette a bögrét - ami szerencsére épségben megúszta a zuhanást - és letette a fotel melletti kis üvegasztalra.

Ezek után elment a kedve a sötétben való üldögéléstől. Igyekezett fejben lehiggadni olyan gondolatok segítségével, mint hogy “Ez csak egy régi ház, persze hogy fura hangokat ad ki!” vagy hogy “Ne légy már bolond! Nincs itt senki.”, de minden alkalommal, ahogy már éppen kicsit megnyugodott volna, újabb reccsenéseket hallott hol tőle távolabb, hol hozzá nagyon közel. Önmaga megnyugtatására végignézte az egész házat: benézett az amúgy is sötét zugokba, ellenőrizte nincs-e nyitva egy ablak valahol vagy hogy be van-e zárva a bejárati ajtó. Úgy tűnt tényleg minden rendben van, így visszaült a fotelba. Megnézte a telefonon az időt. Már eltelt egy óra mióta felkelt, de ő most már egyáltalán nem volt álmos.

Ahogy tovább telt az idő, a villámok fénye az ágak árnyékait a falon minden alkalommal egyre hegyesebbé, karomszerűbbé változtatták. Lili már nem tudta eldönteni, hogy csak képzelődik, vagy valóban olyan, mintha felé nyúlnának. 

A következő villámláskor hirtelen az ablaknak vágódott egy madár. A csattanástól riadtan megint talpra ugrott.

- Jesszusom! - összegezte a történéseket egy szóban, majd odament megnézni nem szenvedett-e komolyabb sérülést szegény pára.

Egy jó nagy holló volt. A madár nem mozdult, csak az üvegen keresztül bámult befelé. Lili előbb be akarta engedni a szobába és már éppen nyúlt is volna az ablak kilincséhez, de ahogy összetalálkozott a tekintetük, ismét felerősödött benne a nyugtalanság érzése. A madár tekintetében fura, zöld fény jelent meg, majd hirtelen elrepült. Lili pislogott, úgy érezte egészen biztosan begolyózott és mindenféléket hallucinál.

A padló ekkor a közvetlenül a háta mögött reccsent egyet. Gyorsan odakapta a fejét és rávilágított a hang vélt forrására. A tarkóján fura, hideg érzés futott végig, amikor megpillantotta, ahogy a parketta egy deszkája szép lassan elkezdett a mennyezet felé felfeszülni. 

- Mi a …? - suttogta elkerekedett szemekkel. - Na nem!

Elege lett, ez volt az utolsó csepp a pohárban. Úgy döntött, nem érdekli, milyen az idő odakint, ő inkább elhagyja az épületet. Éppen lépni próbált az ajtó felé, amikor rájött, hogy a teste nem engedelmeskedik. A keze szorítása elengedett, a lábait meg mintha a földre ragasztották volna. Állt ott mozdulatlanul, miközben csak a szemét volt képes forgatni. A telefon nagyot csattant a padlón, ahogy kiesett Lili kezéből és bár a lány ezt nem láthatta, hirtelen szédítő gyorsasággal merülni kezdett a készülék akkumulátora. Mielőtt a fény teljesen kialudt volna még megvilágított egy vastagabb fonalat, amely az ijedt lány bokája felé araszolt a padlón, aztán egyszeriben teljes sötétség lett. 

Pár hosszú eseménytelen másodperc után Lili érezte, ahogy az a valami lassan eléri, majd rátekeredik a lábaira. Sikítani akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Hallotta, ahogy a szoba minden pontján fal darabkák potyognak a padlóra, és a parketta több helyen meg-megreccsen. A következő villám fénye láthatóvá tette számára a számtalan irányból elszántan felé tartó fonalak százait. Aztán már a sötétben újabb szálak mozgását és szorítását érezte a bőrén, amik a szoba közepe felé kezdték rángatni őt erőszakosan, közben vastag rétegekben fedték be vékony kis testét. Nem tudott védekezni vagy segítségért kiáltani. Tehetetlenül, némán és teljesen lebénulva élte át a vele történő szörnyűséget. A fonalak csak támadták és rángatták, majd a szoba közepén a magasba emelték. Végül mindössze a riadt jobb szeme és egy göndör hajtincse látszott ki a gubóból, ami rabságba ejtette. 

Megpillantott egy torz, világító sárga szemű alakot a vele szemben lévő falnál, aki úgy tűnt a kezeivel irányítja a folyamatot. Gonosz szavai visszhangzottak a szobában: AZ ENYÉM VAGY! Furcsa körkörös kézmozdulatokat tett. Ekkor a fonalak mintha parancsszót követnének, teljesen befedték Lilit. Ezt követően vakító, neon zöld fény izzott fel a kifeszített gubó belsejéből. A lány teste zsugorodni kezdett, egyre apróbbá vált, mígnem egy mozdulatlan fonalbaba pottyant a padlóra. A rémség odacsoszogott hozzá, megállt mellette és sóhajtott egyet kisség megkönnyebbültem. Csúnya, karmos kezével felkapta a babát, majd zsebrevágta aztán egy csettintést követően felszívódott.

Ekkor a fonalak lassan visszahúzódtak oda ahonnan jöttek. Csak a szoba falain maradt lyukak, a felfeszített palózat és a lány leszakadt hajtincse árulkodott arról a borzalomtól, ami ott történt. 

***

Ki tudja mennyi idővel később Lili kezdett magához térni, úgy érezte, mintha egy furcsa álomból ébredt volna. Szemeit még csukva tartotta és bár kezdett visszatérni a valóságba, mozdulatlanul feküdt a hátán. A tenyerével érezte, hogy fémes, hideg a padló alatta. Feltűnt neki valamilyen szúrós, émelyítő szag is, amiről nem tudta eldönteni, mit lehet az, de felfordult tőle a gyomra. Kis fintor ült ki az arcára, aztán nagyokat pislogva kinyitotta a szemeit. Homályos, színes foltokat látott maga körül, majd szép fokozatosan kitisztultak az őt körülvevő hatalmas rács vonalai, amik a kupolás tetőn egyetlen pontban futottak össze közvetlenül a feje felett.

Karjait felemelte és csodálkozva vizsgálta. Két formátlan valamit látott, amiket puha, zöld fonal borított. Egy könyökben tudta őket behajlítani, végeiken pici ujjak sorakoztak. Kezecskéit forgatta, ökölbe szorította, majd kinyitotta és még párszor megismételte. Örömmel nyugtázta, hogy ugyan furán festenek, de legalább működő képesek.

Többszöri próbálkozás után felült, és szemügyre vette a lábait is. Azokon nem voltak ujjacskák, mindössze egy-egy térd- meg lábfejszerű valami. Kicsit mozgatta őket ide-oda, körkörös mozdulatokat írt le velük. Megállapította, hogy ezek is működnek. Nem sokkal később párszor meginogva sikerült talpra állnia. 

- Hol vagyok és mi történt velem? - kérdezte volna hangosan, de csak tátogta, mert bár az ajkai hiába formáztak szavakat, hang sajnos nem jött ki rajtuk.

Ahogy jobban körülnézett rájött, hogy egy üres madár kalitka közepén álldogál. Minden oldalról tüzetesen végigpásztázta tekintetével, miközben lassan fordult és nem lépett annak szélei felé. Olyan volt, mintha egybe volna forrasztva az egész, a rácsok látszólag a fémes aljból nőttek ki. Közben azon gondolkodott, hogy vajon, aki ide berakta, hogyan csinálta? De hiába kutatott elszántan a szemeivel, nem jött rá a válaszra. Elkeseredetten vette tudomásul, hogy semmilyen ajtó sincs ezen az átokverte ketrecen. Sóhajtott egyet, majd, mint egy járni tanuló csecsemő, odatipegett a rácsokhoz és kis mancsaival megfogott egyet-egyet szemmagasságban. Így vizsgálódott tovább a kalitkán kívül. 

Megállapította, hogy nem a saját lakásán van. Rájött, hogy cellája a szoba közepén lógott magasan egy fonalra erősítve. A helyiségben félhomály és rendetlenség uralkodott, a falai vérvörösre voltak festve, helyenként fekete, függőleges csíkokkal meg fura szimbólumokkal díszítve. Vele szemben egy állványon hat különböző színű szakadt fonalbaba sorakozott lehunyt szemmel. A látvány elborzasztotta, mivel mem tudta nem észrevenni a hasonlóságot köztük és jelenlegi formája között. 

 Ahogy tovább kutatott, itt-ott félig leégett, különböző magasságú, fekete gyertyákat meg színes folyadékokkal teli üvegcséket látott. Kopott, régi könyvek hevertek szanaszét mindenfelé. Emberi koponyák porosodtak a polcokon, némelyiken repedések virítottak vagy nem volt meg minden foguk. Az egyiken egy álmos holló pislogott álmosan, karmos lábaival a koponya szemüregeibe kapaszkodott. Lili eddig észre sem vette, de ekkor azonnal felismerte - ott volt az ablakban azon a szörnyű éjszakán, ami ide juttatta - és szúrós szemmel meredt rá. Gyönyörű kékesfekete tollú állat volt, ami ügyet sem vetett rá, mintha már megszokta volna, hogy bajba jutott lények vergődnek a kalitkában. Lili legszívesebben ráhúzott volna egy seprűvel, de jelenlegi helyzetében fordítottak voltak az erőviszonyok. Mérgében kis mancsát ökölbe szorítva rávágott az őt fogva tartó rácsra. Átjárta a reménytelenség érzése, összetörten térdre ereszkedett és nagy fejét a rácsnak támasztotta. 

Eltelt pár óra. Végtelenül lassan vánszorogtak a percek az üres ketrecben, a szobában nyugtalanító volt csend. Lili időközben leült, kilógatta a lábait a rácsok között és a levegőben lóbálta őket. Több módon Igyekezett oldani a feszültségét, meg elűzni az unalmát. Először is megpróbálta megbecsülni, vajon milyen magasan lehet. Ez azonban elég nehéz feladatnak bizonyult, mivel a feje túl nagy volt, ahhoz hogy kidugja a rácsok között. Úgy találta körülbelül másfél méter magasan lehet, de inkább több. Másodszor megszámolta, hogy a szobában harminchat gyertyát, tizenegy koponyát és ötvenhat könyvet lát. Amikor ezzel is végzett próbálta a hollót szugerálni, illetve csapkodta a fémpadlót, hátha oda tudja csalni. Remélte, hogy valahogy ki tud jutni a segítségével, de az állat nem foglalkozott vele, sőt egy idő után még el is aludt. 

Egyszer csak kinyílt a bejárati ajtó, valaki csoszogva bejött rajta. Az ismeretlen fütyörészett, jól hallhatóan remek kedve volt. A baba a ketrec közepén a szoba ajtajával szemben leült törökülésben és perceken keresztül figyelte mereven, hogy vajon ki fog bejönni hozzá. De amit látott, arra a legkevésbé sem számított.

Egy vénséges, ronda vénember bukkant fel. A ruhája szakadt és kopott volt, foltokban kopaszodott, a bőrét sűrűn belepték a májfoltok és a szaga egyszerűen gyomorforgató volt. A lány azonnal rájött, hogy ezt érezte azóta, hogy magához tért, de most sokkal nagyobb dózisban érezte.

- Hát felébredtél! Remek! - lépett oda a kalitkához a csúnyaság és sárgás szemeit Lilire meresztette vizsgálódón, aztán nagyon szippantott a levegőből - Hm a félelmed és reménytelenséged illata egyszerűen mámorító. Az energiáid már előkészültek.

Lili rémülten elkezdett ülve hátrálni, amíg a kalitka túlsó vége meg nem állította. Nem értette, mire készülhettek elő az energiái pontosan, de a legkevésbé sem szerette volna megtudni. 

- Oh, de kis ijedős vagy. Lehet így nem tetszek neked? Jobban tetszene, ha inkább így néznék ki? - azzal az arca hirtelen megváltozott, közben gonoszan vigyorgott.

A lány alig hitt a szemének, a kalitka másik oldalán ott állt az élettársa. Szája egy “nem” szót formált némán. Undort és megvetést érzett, miközben remegett a félelemtől és a zavarodottságtól. 

A vénember arca megint csúffá vált. Dúdolászva odacsoszogott az egyik polchoz, ahol pár furcsa, színes kotyvalékokkal teli üveg hevert szétszórva. Kis keresgélés után felkapta az egyik sötét lila színű lötyivel teli fiolát.

- Ez lesz az! - mondta jókedvűen, miközben a magasba emelte és elégedetten nézegette.

Ravaszkásan ránézett Lilire és visszament hozzá. A kalitka tetejéről rálocsolta a baba fejére az üveg teljes tartalmát úgy, hogy egy csepp se ment mellé. A lány zavartan tapogatta testét, miközben magába szívta az ismeretlen anyagot. Kis idő múlva kis tócsa jelent meg alatta.

-Tudod, hetetek közül te voltál a kedvencem. - jelentette ki és rámutatott korábbi áldozatai maradványaira a polcon, majd folytatta. - A többi lány annyira untatott már a folytonos nyaggatásával. “Már megint utaznod kell?”, “Sosem vagy itthon”. De te… te megértő voltál, csendben tűrted, ami nagyon kényelmessé tette nekem a dolgokat.

A fonalbaba szemecskéi kitágultak, kívül-belül égette a testét a különös folyadék. Átázva és megalázottan figyelte ezt a gonosz lényt, ahogy rajta és más nőkön gúnyolódik. Végignézett a vele szemben sorakozó hat babán, aztán tekintete visszatalált a sárgás szempárra. Lassan, de egyre erősebben érzett egyfajta belső nyomást, miközben zöldes aura jelent meg körülötte. Valahogy ezzel együtt folyamatosan gyengült is, mégis képtelen volt nem a sárgaszemű vénembert nézni. A rémet jól láthatóan szórakoztatta Lili szenvedése, elégedetten figyelte a folyamatot.

- A sok-sok évszázad alatt számtalan emberrel találkoztam már, és te egészen kedvemre való vagy. Kicsit kitűnsz a többiek közül, úgy is mondhatnám, hogy különleges vagy. Azért választottalak, mert ínycsiklandozóan finom energiák birtokosa vagy, ami sugárzik belőled. Amikor megláttalak azonnal megéheztem, alig vártam, hogy végre megkóstoljalak és most végre… végre megtörténik. Oh Lili, te naiv leány, most már örökre az enyém vagy. - vetette oda félmosollyal gonosz hangján a lény, majd tett egy fura kézmozdulatot.

A baba lassan elkezdett a kalitka rácsain felfelé csúszni, már nem volt ereje védekezni, csak hagyta, hogy a dolgok megtörténjenek vele. A vénember közelebb hajolt hozzá és elkezdte a száján át magába szívni a különös zöld aurát. Lili kis tehetetlen teste megfeszült íj alakban a rém felé, a szálak a mellkasán egyesével felszakadtak, ahogy lassacskán minden életereje átvándorolt elrablójába. Aztán végleg lehunyta a szemecskéit, már nem érzett semmit, véget ért szenvedése. Élettelenül lehuppant a kalitka aljára.

A lény nagy levegőt vett. Érezte, most, hogy mind a hét lányt magába szippantotta, újra átjárja az élet. Arcán a ráncok kisimultak, a haja növekedésnek indult. Percek alatt új alakot öltött magára és sugárzó, magas férfivá változott. Így már egyáltalán nem hasonlított Lili élettársára. Kopott, szakadt ruháját felváltotta egy sötét lila öltöny, lábán fényes bőrcipő jelent meg. Sárgás szeme hideg kék tekintetté változott, amiben csak úgy izzott a erő. Arcára elégedett mosoly ült ki, hiszen tudta, hogy a lányok életereje jó pár évtizedig fiatalos megjelenést biztosítanak majd neki.

Kivette a kalitkából a tépett, rongyos kis zöld babát és a többi mellé tette a polcra, a neki fenntartott helyre. Egyet hátralépett. Végignézett a lányokon, majd ismét boldogan nyugtázta, hogy már megint sikerrel járt. Összerakott egy új gyűjteményt ki tudja hanyadik alkalommal hosszú élete során.

Felkacagott, majd kitárta karjait. Az egyik szekrény tetejéről egy nagy bőrből készült utazótáska lebegett felé, majd a lába előtt szétnyílt a földön. Ekkor csettintett egyet. A szoba berendezési tárgyai, mintha csak parancsot teljesítettek volna, elkezdtek körülötte körbe-körbe egyre gyorsabb ütemben repkedni és zsugorodni, végül beleörvénylettek a bőröndbe. Ahogy a szoba kiürült, a bőrönd bezáródott. A férfi jobb kezével felkapta az utazótáskát földről, majd ismét csettintett. A bal kezében megjelent egy kalap, amit művészi mozdulattal ráhelyezett a fejére. Mosolyogva ránézett a hollóra, ami balra billentett fejjel várva gazdája hívó szavát.

- Na gyere! - hangzott az utasítás, miközben egy újabb csettintést követően egy zöld portál nyílt meg a szobában.

A holló rárepült a férfi vállára, és együtt eltűntek az imént megnyílt átjárón át, ami aztán azonnal bezáródott utánuk.

Odakint már ősz volt és az utcán semmi sem utalt a házban történt szörnyűségekre. A nap csodaszépen ragyogott, a fák sárgás levelei táncoltak, ahogyan a lágy szél fújdogált. Az ég tiszta volt, sehol egy felhő. Vidám emberek sétáltak, kacagó gyerekek rohangáltak mindenfelé. Az egyik kislány felkapott egy szórólapot egy pocsolyából és odaszaladt az anyjához megmutat, mit talált. A nő először ráakart szólni a csemetéjére, hogy ne vegyen a kezébe mindenféle szemetet, de aztán szomorúan megnézte mi van rajta. A papíron hét számára ismeretlen eltűnt lány mosolygott, alattuk a következő szöveg szerepelt: Látta őket valaki?

ÉRTÉKELÉS:

Minél több, annál jobb!

Rövid link:

Kedvencként való jelölés:

(csak bejelentkezve)

EDDIGI ÉRTÉKELÉS:
mecena_tartalom