mecena
összes megtekintés
: 79
új megtekintés
: 67
kedvencnek jelölve
: 3
hozzászólások száma (egyelőre nem működik)
: 0
Bejelentkezett felhasználóként több anyag olvasható, mint látogatóként! – [BEJELENTKEZÉS] / [REGISZTRÁCIÓ]

Györe József – Híd a Hern-hegyen

Várható olvasási idő: ≈ 7 perc

szerző által korrektúrázva

Híd a Hern-hegyen

 

 Már régóta szerettem volna elmesélni ezt a történetet, de fiatal éveimben attól tartottam, hogy senki sem hinne nekem. Azóta már sok esztendő eltelt, megvénültem, ezért úgy vélem, a legjobb, ha mégis papírra vetem, az utókor pedig azt kezd a benne foglaltakkal, amit akar: ha elhiszik, elhiszik, ha nem, tartsák csupán egy vénember ömlengős képzelgésének, kezdődő demenciája ékes bizonyítékának.

 Húszas éveim közepén egy ideig porszívóügynökként dolgoztam. Megterhelő munka volt nap, mint nap, lyukat beszélni az emberek hasába, hogy megvegyék a termékeimet. Emiatt sokat kellett utaznom, amit nagyon bántam, mert kevés időt töltöttem a családommal. A nejem és az akkor egy éves kisfiam ritkán láttak, pusztán abból tudták, élek még, hogy rendszeresen küldtem nekik a csekkeket, amiből fizethették a lakbért, a rezsit, meg amire szükségük volt.

 Értük dolgoztam, nekik akartam mindent megteremteni. Az volt az álmom, hogy saját lakást vásároljunk, új autót, elegáns ruhákat, ékszereket, felkapott éttermekbe járjunk, utazzuk körbe a világot. Egyszóval, hogy nagy lábon éljünk. Ehhez pedig szakadatlanul dolgoznom kellett. A feleségem, Lydia nem szerette ezt az életformát, de elfogadta. Erős, szívós, kitartó nő volt már akkoriban is, ezért is szerettem belé.

 Nyolcvankettő őszén aztán a cég új termékcsaládot készült bevezetni. Már nem volt elég a sima porszívó, úgynevezett takarítógépekkel bővült a piaci palettánk. A feladatom pedig úgy változott, hogy inkább erre próbáljam rábeszélni ügyfeleimet. Nekem is megérte, nagyobb jutalékot kaptam érte, amivel egy lépéssel közelebb kerültem az álmaink beteljesítéséhez. Az egyik, otthon töltött vacsorám közben, a kisfiunk, Samuel, kiöntött egy nagy adag paradicsomos tésztát a szőnyegünkre. Miközben igyekeztünk összetakarítani utána, fény gyúlt a fejemben.

 Közeledett a karácsony, a családok otthon fogják tölteni az idejüket, együtt fognak étkezni, biztosan náluk is hasonló balesetek fognak történni. Valószínűleg felmerülne bennük, hogy milyen jó lenne, ha egy takarítógép segítene rendet teremteni a lakásban a vendégsereg után.

 Az ötletemet megosztottam Lydiával is, aki várakozásaimmal ellentétben nem látott akkora üzleti potenciált a dologban. Nekem szegezte a kérdést:

– Hát már a karácsonyt sem töltöd itthon?

– Bízz bennem! – győzködtem. – Ez egy nagy lehetőség, ki kell aknázni! Muszáj karácsonykor házalnom, akkor tudok a leginkább rávilágítani, mire van szükségük!

 Nem enyhítettem a helyzeten. Nem akarta elfogadni az érvelésem, de én hajthatatlan voltam, úgy gondoltam, igazam van, és nem értettem, a feleségem miért nem látja ezt. Hiszen mindent csak értük teszek! Másnap útra keltem, hogy átkeljek a hegyek túloldalán fekvő nagyobb városokba, ahol potenciális vevőkör várakozott rám.

 Az autóm motorja persze aznap reggel bekrepált, mintha ő sem akarná ezt az utazást, ezért a napot az egyik szerelő barátomnál kezdtem, aki helyrepofozta a járművemet, így késő délután keltem útra. Lydia csókkal búcsúzott, de a szemében láttam, hogy mérhetetlenül haragszik rám. Nem foglalkoztam vele. Amikor majd hazajövök a rengetek megrendeléssel, és látja, mekkora jutalékra tettem szert, majd megenyhül.

 Sötétedés után levezettem százötven mérföldet, mire a hegyek lábához értem. Ott megálltam egy benzinkútnál tankolni, és hogy igyak egy kávét. Mindenképp szerettem volna átkelni a hegyi szerpentineken, az éjszakát pedig egy ottani motelban tölteni, hogy másnap reggel már kezdhessem a munkát. A gondolat, hogy a szentestét egyedül töltöm, elszomorított, de végülis, én akartam ezt az egészet, nem rágódhattam ilyen apróságokon. Csak a jutalékom lebegett a szemem előtt.

 Amikor fizettem a kasszánál, az idős kutas alaposan végigmért.

– Tán csak nem vág neki a hegyeknek ilyenkor? – kérdezte.

– Dehogynem, miért ne tenném? – kérdeztem vissza.

– Furcsa dolgok történnek ilyentájt arrafelé – válaszolta olyan hangon, hogy a szőr is felállt a hátamon.

– Miféle dolgok? – érdeklődtem udvariasan.

– A Hern-hegyi hídon az év ezen szakában furcsa alakokról beszélnek a népek. Bárki, aki szenteste utazott át a hegyen, beszámolt a találkozásról velük, de mindenki mást látott. Ezért hát sokan elkerülik ilyenkor a hegyet, és inkább kikerülik az autópályán.

– Á, nem hiszek az ilyesmiben! – kevertem le az idős úr sületlenségét. – És különben sem érek rá plusz háromszáz mérföldet megtenni, ha a hegyeken át csak ötven az út.

– Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem! – hagyta rám a kutas.

 Még az autóban is fejemben jártak a szavai, akaratlanul is utat találtak szívem rejtett zugaiba, belém plántálva a félelem csíráját. Előttem ott sötétlettek a hegyek, már nem is láttam a tetejüket az esti homályban. Úgy éreztem, egy elképzelhetetlen akadály áll előttem. Még azzal a gondolattal is eljászottam, hogy hazaindulok. Aztán megráztam magam. Nem lehetek ilyen anyámasszony katonája! A jutalék nem fogja megkeresni magát, és nem állhat az álmaim közé egy flúgos öregember habókos képzelgése!

 Padlógázzal közelítettem a szerpentinekhez. Az öregembernek igaza volt, nem találkoztam másik autóval a hegyi utakon. Persze ennek az is lehetett az oka, hogy egyrészt már mindenki a családjával volt, másrészt annak idején nem voltak ilyen enyhe telek, mint manapság. A hó leesett december elején, és velünk maradt egészen tavaszig. Az utakat nem takarították olyan sűrűn, és újra szállingózni kezdett a hó, de engem ez sem tántorított el.

 Egyre feljebb jutottam a sötét hegyek között, és rövidesen megpillantottam a kiírást, hogy hamarosan a Hern-hegyi híd következik, amitől ismét a kutas szavai jutottak az eszembe. Maga a híd két mérföld hosszan kötötte össze az utat a Hern-hegy szakadéka felett. Napközben fenséges, festői látványt nyújthatott, de persze akkor éjjel, ebből semmit sem láttam.

 Rákanyarodtam a hídra, a hózápor egyre sűrűbbé vált. Bár az ablaktörlőm még bírt vele, de ha tovább erősödik a havazás, tényleg kénytelen leszek egy időre félreállni. Már a hídon való megállás gondolatától is jeges félelem töltött el.

 Hirtelen egy autót pillantottam meg a másik sávban. Lámpája épp csak pislákolt, alig törve át a hózápor egyre sűrűsödő viharát. Mozdulatlannak tűnt, ahogy közeledtem felé. A félelmem egy szempillantás alatt elillant, helyét átvette az aggodalom. Lehet, valaki bajba került, és idefent rekedt ebben a cudar időben. Segítenem kell neki!

 Lassítottam, megálltam a fény mellett. Megdöbbentem, hogy egy fekete, 1951-es DeSoto áll az úton. Valamivel ütközhetett, mert oldalán horpadások sorakoztak, a kocsi eleje pedig benyomódott, mintha frontális karambol érte volna. Mellette egy sötétkabátos, kalapos alak álldogált, arcát a tenyerébe temetve.

 Lehúztam az ablakot.

– Jól van, uram? – szólítottam meg.

 Ő nem válaszolt, de a hózivataron át mintha a sírását hallottam volna.

 Biztos voltam benne, hogy segítségre van szüksége, ezért kiszálltam az autóból. A jeges fuvallat a kabátom alá hatolt, amitől megborzongtam. Az átfagyott, síkos hídon közeledtem a kalapos férfihoz.

– Mi történt Önnel? – kérdeztem.

 Az alak megrezzent, mintha eddig észre sem vette volna, hogy valaki járó motorral megállt mellette. Elvette tenyerét az arca elől és egy markáns állú, borotvált úriember fizimiskája bukkant elő mögüle. Megnyerő külsejű férfi volt, akárcsak jómagam, és felismertem benne, hogy szakmabeli lehet – egy ügynök azonnal kiszúrja a kollégát. Világoskék szeme azonban végtelen szomorúságról árulkodott.

– Jól van? – kérdeztem még egyszer.

– Nem, nem vagyok jól! – válaszolta. – Látja, mi történt!

 Kezével az összetört autója felé intett.

– Hogyne látnám, de Önnek nem esett baja?

– Dehogynem! – fakadt ki a férfi. – Most már soha többé nem láthatom a családomat! Már soha nem jutok le a hegyről!

– Ne vicceljen, én szívesen leviszem! – ajánlottam fel. – Csak nem gondolja, hogy itt hagyom ilyen ítéletidőben?

 A kalapos azonban csak tagadón megrázta a fejét.

– Maga nem segíthet rajtam! – felelte. – Rajtam már senki sem segíthet! Pedig minden részletet kidolgoztam, és milyen jó ötletnek tűnt…!

 A kalapos sóhajtott.

– Tudja, porszívóügynök vagyok – folytatta. – Azt terveztem, hogy az ünnepek alatt a sok otthon pihenő családot könnyebb meggyőzni a vásárlásról. Gondosan összeállítottam az útitervemet, mely településeket látogatom meg, a feleségemet és a két lányomat pedig otthon hagytam. Csak a jutalékra gondoltam!

– Milyen furcsa, nekem is ugyanez az ötlet jutott az eszembe! – döbbentem meg. – Magam is szakmabeli vagyok.

– Tudom nagyon jól, épp ezért vagyok itt, hogy figyelmeztessem! – mondta a kalapos. Szigorú szavaiban már nyoma sem volt az előbbi kétségbeesésének. – Át akartam kelni a hegyen, de ezen a hídon megcsúsztam, az autóm pedig lezuhant a szakadékba. Napra pontosan harminc évvel ezelőtt.

 Szavaitól meginogtam, néhány lépést tettem hátrafelé.

– Miről hadovál össze-vissza? – kérdeztem ijedten.

– Ne kövesse el az én hibámat! – folytatta a kalapos. – Menjen haza, amíg még megteheti! Az igazi kincs, nem a jutaléka, hanem az idő, amit a családjával tölhet. Nincs az a pénz, ami ezt pótolhatná! Induljon, azonnal!

 Kezével az autóm felé mutatott. Követtem az ujja vonalát, és rémülten felkiáltottam, mert az autóm addigra megfordult, már abba az irányba állt, ahonnan érkeztem, a motorja még mindig járt. Újra a kalapos felé pillantottam, de az ügynök és az összetört DeSotója is köddé vált.

 Hátratántorodtam, sikolyomat elnyomta a hóvihar.

 Amennyire összefagyott tagjaim engedték, sietve visszapattantam a járművembe, és amilyen gyorsan mertem, elhajtottam. Szívem a torkomban dobogott miközben a lehető leggyorsabb, de legbiztonságosabb sebeséggel hajtottam le a szerpentineken. A sík terepen azonban nem fogtam vissza magamat, és ahogy csak tudtam, végigszáguldottam a főutakon.

 Éjfél előtt újra otthon voltam.

 Lydia megdöbbent, de forró csókja arról árulkodott, hogy szívesen lát. Amikor megkérdezte, miért mondtam le a briliáns tervemről, csak annyit válaszoltam neki, hogy meggondoltam magam, és ő megelégedett a magyarázattal.

 Megfogadtam a kísértet tanácsát: az ünnepek után felmondtam a munkahelyemen, és egy olyan állást választottam, ami, bár nem volt olyan jövedelmező, de stabil bevételt biztosított, és nem kellett többé utazgatnom.

 Néhány hónappal később erőt vettem magamon, és a városi könyvtárban előkerestem a helyi folyóirat harminc évvel korábbi példányait. Meg is találtam, amit kerestem. Az újság egyik oldaláról ugyanaz a jóvágású férfi mosolygott vissza rám, mint akivel azon a bizonyos éjszakán a hídon találkoztam. A cikk szerint egy bizonyos Arthur McRoy, porszívóügynök halálos balesetet szenvedett a Hern-hegyi hídon, amikor szenteste megpróbált átkelni rajta. Autója megcsúszott, és a mélybe zuhant. Felfedezésemtől napokig nem tértem magamhoz.

 Azóta, ha mégis dolgom volt a hegyek túloldalán, inkább kerültem az autópályán, de a Hern-hegyi hídnak soha még csak a közelébe sem mentem többé.

ÉRTÉKELÉS:

Minél több, annál jobb!

Rövid link:

Kedvencként való jelölés:

(csak bejelentkezve)

EDDIGI ÉRTÉKELÉS:
mecena_tartalom