Állok az önkormányzat udvarán, szerényen bámulok ki a fejemből, amikor velem szemben egy idős hölgy fiatalos mozdulattal ugrik le festék után rikoltozó öreg bicajáról. Köszönésemet válasz nélkül, inkább csak széles mosollyal fogadja, s hogy fiatalos lendületének mégis elejét vegyem, elé lépve érkezésének célja felől faggatom. A kótyagos kerék milliméterekre a lábam előtt áll meg, én hörcsög hangon sikoltok picit, majd a hölgy távolba révedt tekintetét látva valamiféle magyarázat után kutatok! Arca jól ápolt, keze kisimult, kacagása mentén kivillannak irigylésre méltón fehér fogai, ám apró rángatózásai sejtetik, a toronyban valami baj van! Óriásra nőtt sóhaját a szomszéd templom tornya szemérmesen veri vissza. A bicaj csendben elpihen, a hölgy UFO-ként méri végig társamat, majd egy sor hangos levegővételt követve, egy szabadnapos harckocsi hangján énekelni kezd!

‒ Azért jöttem, mert nincs pénzem szájmaszkra! Adjon egyet az önkormányzat!Kollégám sietve közelebb lép, ám a hölgy e pillanatban hozzám fordul.

‒  Hja, ebédet is kérek!  

Kissé furcsán megtisztelő bizalmában lubickolva már mondanám is mit, hogyan kellene tennie, amikor ismét megszólal!

‒ Én a Polgármesterhez jöttem! Kérni akarok tőle egy használt laptopot!

  ‒ Ebédre? -tör ki belőlem a viccnek szánt kérdés.

 Fejét ismét az égnek emelve mosoly mögé bujtatott komolysággal válaszol.

  ‒ Miért? Én nem kaphatok? 

Napon érlelt gyűszűnyi agyamról sikoltozva menekül a pompon, míg eltévelyedett tekintetemmel a kandi kamerát keresem! Kollégám nyitva felejtett szája épp egy partra vetett hal grimaszát mintázza, amikor a hölgy búcsú nélkül a bicikli nyergébe pattan!

‒ Tudják mit? Mondják meg neki, hogy nem szorulok rá!

 A kaput elhagyva épp úgy nyeli el őt a láthatár, ahogy hangja vész bele a gyenge délutáni szélbe. Leesett állunk hatalmasat csattan a betonon, míg odakozmált társam gépiesen fogadja kézfogásra nyújtott jobbomat!

 ‒Üdvözöllek csodaországban! -szalad ki a számon, majd a történteken hatalmasat nevetek.

 Az öreg udvar távolabbi szegletéből egy kavicsokkal viaskodó lapát sikolya száll. Felettünk, hangosan torzsalkodnak a verebek, amikor kollégám hirtelen jött téli álmából egyszer csak öntudatára ébred. Kis ideig még gondot okoz számára a mozdulat, ám ahogy ereit ismét átjárja a vér, egy hasba rúgott gólya lépteivel indul el, az épület bejáratának irányába! Néhány méter után megáll, s a válla fölött visszaszól.

‒Ha netán keresnek, mondd meg, hogy nem vagyok! Megéheztem, így ebédre én is kérek egy laptopot!